Fata morgana, avagy félelem és reszketés Las Vegasban (2. rész)

(Elvétve: trágár content! Deeply sorry vagyunk, de az igazság néha csupasz!)

Kurvák, rohadékok meg a Csontok - "Mama Told Me Not To Come"

Las Vegasban, ahogy Nevada nagy részében is, illegális a prostitúció. (Máris a kivételekről olvasnál? Erre hagyd el blogunkat, bűnös lélek.) Azzal, hogy ezt már most elmondom, nagy szemétséget követek el, méghozzá hatalmasat, és ami még rosszabb, önmagunkkal szemben, akik szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy amikor kint voltunk, általában és alapvetően vágtuk a helyzet, ez viszont nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne Vegassal kapcsolatban (így nemtelen szándékunkról persze - előrelátó módon - az előző postban már lemondtunk). Mi ugyanis az éjszaka folyamán tekintélyes mennyiségű (amúgy mezei gyaloglással múló) időt töltöttünk azzal, hogy olcsó minőségű papírra nyomott, minden egyes utcasarkon színes konténerekből hozzáférhető ingyenes újságokat nézegettünk (illetve a benne található képeket, amik nagyrészt apró fekete téglalapokkal többé-kevésbé kitakart, ám jól láthatóan borotvált szemérmű lányokat-assznyokat ábrázoltak), az utakon pedig körbe-körbe furikázó teherautók oldalára ragasztott plakát méretű call-girl reklámok szórakoztattak minket. Hogy akkor a prostitúció hogy lehet illegális?, kérdezgettük egymást, hiszen amúgy is nyilvánvaló az egész: a hirdetések egyaránt felvonultatnak ügyes nyelvű ázsiaiakat, hosszú combú feketéket vagy éppen "fiatalsággal nem pótolható tapasztalattal rendelkező" MILF-eket (Para-Kovács féle szabad fordításban: "kúrható negyvenes"), akik negyven percen belül a lakásodra érnek. Minden újságban azonban szánnak rá helyet - két sort nyolcas betűmérettel szedve, amit persze a kutya sem olvas el a meztelen nők színes képei alatt -, hogy felvilágosítsanak: Vegasban a prostitúció illegális, ha ilyet cselekményt észlelsz, sőt bizonyítani is tudod azt, ők mindent megtesznek, ami tőlük telik: újságuk következő számából kiveszik az illető hirdetést... De hát Vegasban, a szemfényvesztés városában ez a hatalmas méretű, már-már cinkos kacsintással felérő kiskapu tökéletesen jók működik a többi illúzióval együtt.
Miután megnéztük a várost kocsiból és feltankoltunk sörökkel (csakis Budweisert! a local sörök nem jók, az import a divat, többek között ausztrál (Foster's), holland (Heineken) és cseh (Budweiser mindenütt) sört isznak errefelé sokat), Vegas kevésbé felkapott területei felé vettük az irányt.
Hátborzongató volt. A belvárosi új Stripen látható tömegnek, rongyrázásnak és a külföldi turistáknak nyoma sem volt. Egy-két utcasaroknyi hosszon volt egyáltalán annyi neonreklám, ami emlékeztetett az új Vegas csillogására, más helyeken viszont még az sem, csak lerobbant, kifejezetten ijesztő kinézetű játéktermek (a Nyugati tér aluljárójának késes hangulatú, közvécé melletti kocsmája sehol sincs ehhez képest...). Az egyik, a lerobbantak közül a legnépszerűbb, egyetlen hatalmas teremből állt, ami tele volt gépekkel és szakadt, ideges, szomorú és dühös emberekkel, öreg Csontokkal a vegasi ember-temetőben. Nem beszélgettünk eggyel sem, de nem is bánom. Vegas a Stripen kívül mindenhol kibaszott lehangoló (a Stripen is, csak ott túl sok minden történik ahhoz, hogy ezt észrevedd). Úgy tűnt, annyira kilógunk a környezetből, hogy bár végig meg sem álltunk, már a nyitott kabrió és a kocsiból hallatszó zene is elég volt ahhoz, hogy odaüvöltsenek néhányan valamit az út mellől. Később aztán eszünkbe jutott, hátha csak szóltak, hogy nem voltak felkapcsolva a fényszórók, de mivel utólag már nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg ez volt-e a helyzet, ennyiben hagytuk a kérdést. A nem felkapcsolt lámpa gyanúja meg onnan támadt fel, hogy még mikor az első sokk hatása alatt az új Stripen megálltunk ingyen kurvásújságot tankolni meg infót szerezni Zozónak a holnapi szállásáról, a továbbinduláskor elfelejtettem felkapcsolni a lámpát, a motoros rendőrök meg odaszóltak a pirosnál, mikor megálltak mellettünk, hogy "A lámpát azért kapcsoljátok fel, fiúk...", aztán unottan elfordultak, mire mentegetőzni kezdtem volna. Azt hiszem, ha totál részegen a kormányon ülve vezettem volna a kocsit, miközben a hátsó ülésre hányok, akkor is csak lesajnálóan csóválták volna a fejüket. Ez persze valószínűleg nem igaz, de kint (külföldön, Amerikában, pláne Vegasban) megcsavarodik egy kicsit az ember gondolkodásmódja...


Feladjuk a harcot - A dzsungel szintjei - "Magic Moments"

Amikor végre visszakeveredtünk a szállásunk megnyugtató "már-majdnem-belváros" közelébe és leparkoltuk a Kék Cápát, az első dolgunk volt kinyitni a söröket és végigheverni a hostel parkolója mögött felállított fa napozószékeken. Éjszaka volt, mi pedig kigombolt hawaii ingekben és színes rövidnadrágokban ültünk ott és jobban meg voltunk zavarodva, mint az út során eddig bármikor. Elég viccesen festhettünk.
- Én nem akarok visszamenni - mondtam az első ampulla (háromdecis üveg, haggyámá'!) Budweiser után. - Nagyon sajnálom, de nem tudok visszamenni. Ez nem embernek való. Ez túl sok. Menjetek nélkülem, addig elüldögélek itt. - Néztem az arcokat. Vajon csak én készültem ki ennyire, mint sofőr?
- Ne csináld. Játszani kell! Szűz kéz biztos nyer!
- Én nem akarok visszamenni.

Három körül indulhattunk el. Kellett az az idő, hogy összeszedjük magunkat...

A legendás Circus Circusba mentünk játszani. A filmbeli cirkuszi rész már nincs meg, de hát a hatalmas integető neon Marlborlo Mant sem találtuk, Vegas változik. A Circus Circus hatalmas méretű hely így is, és mi csak a földszintet láttuk, ahol a játékgépek vannak. A játék az csak játék, nincs mit mesélni. Az egyik automata olyan, mint a másik, kint és itthon. Össze-vissza bóklásztunk, huszonöt, később egy centes alapon játszottunk el tíz-húsz dollár körül fejenként. A pódiumra kiállított sportkocsin és körülötte az egycentes félkarú rablókon röhögtünk egy nagyot, később Danit és Zoli Juniort kidobták, mert egy alkalmazott, akinek ez volt a munkája, odaért körútján és igazolványt kért tőlük. Udvariasak voltak, még szóltak is nekem, miután igazoltam az életkoromat ("nem tudom, mik a tervei, csak értesítem, hogy a barátjai távoznak"), hogy feleslegesen ne várjanak rám kint.
Világosban értünk haza, a koránkelők éppen indultak játszani.


Vissza a valóságba - "Viva Las Vegas!"

A másnap furcsa volt. Fáradtan ettük a Carl's Jr hamburgereket és nem akartuk elhinni, hogy ez ugyanaz a város. Farkas báránybőrben. Még sokkal jobban átütöttek helyenként a lerobbantság kopásnyomai. Ráadásul a feladat az volt, hogy olcsó szállást találjunk Zozónak, úgyhogy szépen körbejártuk a peremkerületeket. Olcsó szoba nem volt sehol, de erre ráment a délutánunk. Addigra a Maci kitalálta, hogy a reptéren alszik. Kalandnak kaland, de én nem hiszem, hogy megcsináltam volna. Azért vicces volt, ahogy lecsöveltünk egy konnektor közelébe, lepakoltuk a csomagokat és dvd-ket írogattunk ki a képekkel, amiket eddig a laptopon szállítottunk. Zozó örült volna, ha maradunk - másfél nap unalom várt rá -, mi viszont le akartuk tudni a San Franciscoig vezető hosszú (egy napra túl kemény) út egy részét. Menni kellett.

Las Vegas maradt számunkra, ami addig is volt: illúzió, legenda, a valaha létrejött leghíresebb, legnagyobb és legtöbb pénzt megmozgató fata morgana, ami már távolról is rothadástól bűzlik, mégis közelről is működik a mágiája. Éjszaka érkeztünk meg, másnap pedig még az este beállta előtt indultunk tovább, teli megemészhetetlen, ragacsos emlékekkel a tegnapról, míg a késő délutánból ébredő álmos sivatagi városka már ezeréves, ördögi maszkját próbálgatta, az autópálya szembejövő sávjain pedig befelé igyekezett a csorda, a friss hús... az eljövendő éjszaka tápláléka.

Fata morgana, avagy Félelem és reszketés Las Vegasban (1. rész)

Intro - "Combination Of The Two"

A dél-kaliforniai tengerparti lazulások nyugalma és a sivatagi autóút ingerszegénysége után figyelmeztetés nélkül szakadt ránk a világ legnagyobb és legszélsőségesebb felnőtt játszóterének nyomasztó közvetlensége. Las Vegas kegyetlen és érzéketlen hely az érzékszervekkel és a józan, az emberi élet megszokott arányait tiszteletben tartó elmével szemben. Pillanatok alatt lefegyverzett minket és végérvényesen bedarálta az amúgy is gyenge lábakon álló illúziót, hogy akár csak megközelítőleg átláthatjuk és megérthetjük a dolgokat Amerikában azokon a helyeken, ahova egyáltalán sikerült eljutnunk. Hunter S. Thompson rég kihűlt nyomdokait keresgélve jártuk az amerikai álom sivatagi délibábját, de kevés időnk volt és tudatmódosítónk még annyi sem. Nem volt esélyünk a sikerre, jól tudtuk.

Alaphangok - Első találkozás - "One Toke Over The Line Sweet Jesus"

Éjjel egy órakor érkeztünk meg és elsőként szállásunk, az izgalmasan elcsépelt nevű Sin City Hostel felé vettük az irányt, hogy megszabaduljunk a csomagjainktól és a tetőt lenyitva megízlelhessük Vegas bankók, a legkülönfélébb alkoholos italok, állott cigarettafüst és a vesztesek meg a győztesnek látszani akarók izzadtságának szagától terhes levegőjét. Mostanra már nyilvánvaló volt, hogy az út végéig nem fogunk kijönni a pénzükből, ha az eddigi tempóban költekezünk, beleértve természetesen a biztonsági vésztartalékot is, úgyhogy amikor a hostelben közölték velünk, hogy a foglalást módosító e-mailről nem tudnak semmit, és nem fogunk elférni a foglalt szobában, a tárgyalási alaphoz jutás örvendetes tényével felvértezve meggyőztük a pultos srácot, hogy nézzen másfelé, amikor négyen költözünk be a kétágyas szobába, majd sürgősen elhúztuk a csíkot a lenyitott tetejű tengerkék Chrysler kabrióval, amiben már a városba érkezés óta, mintegy nemhivatalos útikalauzunkként szolgálva, felcsavart hangerőn szólt az előre bekészített cédé a gonzó ősatyja által ihletett kedvenc filmünk zenéjével.
(Megjegyzés: semmilyen fotót vagy videót nem tudtunk csinálni, ami megközelítőleg is visszaadná Vegast, úgyhogy berakok egy-kettőt találomra.)

Keresztül Vegason a Kék Cápával - "She's A Lady"

Isteni volt.
Rajongani egy könyvért, egy filmért meg egy korszakért, az egy dolog. Elmenni oda és körülnézni és látni az egészet a kettős valóság-törés tükrén át (Las Vegas már nem olyan, mint akkor, és amilyen akkor volt, az meg nem olyan, mint amilyen azelőtt volt, a '60-as évek elején, amiben Duke és Dr Gonzo akkor még benne voltak... de mi emlékeztünk a születésünk előtt megtört hullámra, és ez a Mester érdeme), az egy egészen más dolog, még ha illúzió és önámítás is az egész, és jobban berúgsz tőle a volán mögött, józanon, mint egy szomjas musztáng egy whiskey-oázisban. Az utak rendben voltak. Az autók is rendben voltak, bár nem ennyi és nem ilyenkor. A neonfények, a hatalmas reklámok és a kivetítők is rendben voltak, csak a méretük, a számuk meg a műsoruk nem. Az emberek is rendben voltak, csak nem emberek voltak, hanem lounge-lizardból igazi sárban dagonyázó gyíkokká változott szörnyek, és nekünk nem voltak golfcipőink.
Pokoli volt.

Ha nem találod a helyed, nincs helyed - "White Rabbit"

A Jesus Christ Superstar templomi vásárjelenetének kakofóniája egyben remekül jellemzi a las vegasi Parát is. Kívülről egy gyakorlatilag feldolgozhatatlan komplexitású, hagyományos értelemben vett befogadásra alkalmatlan, csöppet sem antropomorf rendszerrel állsz szemben, ami ráadásul annyira nyíltan kínálja bájait, hogy az már önmagában is őrjítően zavarbaejtő, belülről viszont csak egy dolgot láthatnál, ha valaha is be tudnál jutni: a kibertérben lüktető, fényes nyalábokban áramló pénzt. A hotelek, mulatók, éttermek, bárok, üzletek, mozik, színházak és kabarék az első körben csupán egyetlen dologra törekednek, és ez a figyelmed megszerzése. Te pedig, mint udvariasnak nevelt szerencsétlen, ártalmatlan préda, figyelsz. El vagy veszve, nem ismered a tánclépéseket, biztos vagy benne, hogy akármit is teszel, kilógsz a tömegből és közderültség tárgya vagy. Mindez tökéletesen és villámgyorsan feloldja, vagyis inkább felzabálja alapvető viselkedésbeli és védelmi mechanizmusaid, és hamis biztonságérzetbe ringat, miközben tulajdonképpen mégis tisztában vagy vele, hogy ki vagy szolgáltatva ezeknek az arc és test nélküli kegyetlen szellem-robotoknak.
Egyébként Las Vegasba még mindig divat instant-házasodni járni. Láttunk Wedding Chapeleket, amikre számítottunk, és a szállásunktól egy sarokra Drive-Through Wedding Chapelt is, amire már kevésbé, és ami olyan gyönyörű összefoglalása Las Vegasnak, hogy majdnem elsírtam magam, mikor megláttam.

(folyt. köv.)

Los Angeles - pár fotó

Nyilván így utólag már kevésbé poénos a dolog, de csak azért is befejezzük a blogot, hogy mégiscsak kerek történet legyen belőle. Meg volt még pár érdekes dolog, és ha már annyit írtunk a mosogatásról meg más unalmas dolgokról, akkor pont erről ne?

Mindenesetre, visszaidézendő, hogy hol is tartottunk, és mert végre eljutottak hozzánk az úton készült digitális fotók, most egy-két képet nézünk meg, mielőtt felvesszük a fonalat Las Vegasnál.

New Yorkból Los Angelesbe és visszafelé, San Franciscoból New Yorkba repülve is többször át kellett szállnunk. A végére a sok reptér teljesen összefolyik, és képtelen vagy felidézni, hogy melyik helyen láttad a vicces kövér fazont és hol etted műanyagtányérból a kínai kaját, ami olyan jól esett. Pedig nem hetek óta utazgató üzletemberek voltunk, hanem turisták. No mindegy. A gitárokat amúgy nem adtuk le a nagy csomagokkal együtt, a legtöbb helyen a gép bejáratánál vették el és vitték le manuálisan, tehát a gép gyomrában utazott ugyan, de nem ment végig a futószalagokon meg a barbár viking módjára dolgozó pakoló alkalmazottak kezén.

Los Angeles gazdagabb kerületeiben így néznek ki a házak. A legtöbb előtt parkolt egy sportkocsi is, az obligát mexikói kertészek, takarító- és bejárónők pedig azok az emberek, akiket az utcákon végighajtva ki-be mászkálni látsz a házakba.

A Los Angeles University elég pofásan fest. Van sok szintnyi parkolója is meg földalatti liftek, ahogy kell. Mi csak ingyen internetért kuncsorogtunk be meg persze megnézni, hogy hol tanulnak a los angelesi fiatalok. Kicsit kilógtunk az emberek közül, de nem volt vészes. :D

Ezt a képet Los Angeles valamelyik pontjáról kötelező megcsinálni, ha turistaként érkezel a városba. Mi persze nem akartuk, mert a kötelező képek mindig egy kicsit snasszak, de az egyik este ránk tört az LAPD (a reptér óta követtek!), bilincsbe verve felvittek a hegy oldalába és megcsináltatták velünk a fotót.

Ez a kép két dologról szól. Az egyik: Amerikában mindenki Budweisert és/vagy Heinekent iszik. A "mindenki" nem szó szerint értendő, csak így jobban hangzott. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon sok import sört isznak. Ez persze nem meglepő, mert az amerikai sörök elég ízetlenek. A Brooklyn Brewery házi söre mondjuk nagyon bejött nekünk, de csak mert hosszú kihagyás után először ittunk kényelmesen, nappal, beülve egy helyre (és nem este, munka után egy híd alatt). Ugyanis, mint megtudtuk, csapvízből főzik a sörüket ezek a barbárok. Hát hiába, nincs itt igazi kultúra. Akinek nem Európában ringatták bölcsőjét... :))

A másik dolog a Dr House a tévében, eredeti szinkronnal nézve, ugyanakkor, amikor a szomszéd meg a többi amerikai is nézi (na jó, a keleti parton egy órával korábban adják, de az csak egy kis csalás). Szóval azt hittük, hogy tök más lesz így nézni, mint otthon, de persze nem. És a sok reklám miatt még kevésbé kényelmes.

Szeretjük a pálmafákat! Amúgy meg: tipikus utcakép Los Angelesből. Kicsit Shield feelingem van így utólag a képet nézve, de akkor még nem ismertem a sorozatot, úgyhogy nem láttam bele mindenki nadrágjába pisztolyt és az ingzsebébe tasak kokaint. :D

Első ránézésre látszik, hogy nem a miénk a kocsi, de hát ez benne a poén. Dani meg ebben a pszihedelikus hatású hátracsapott baseball sapkában egyszerre emlékeztet egy beacidezett hippire meg Randalre a Clerksből.

Vicces sztori: Los Angeles egyik kevésbé előkelő, de nem is veszélyesnek kinéző negyedében, a szállásunktól öt percre megálltunk fánkozni egy ehhez hasonló bódénál. A parkolóban ettünk, szürcsöltük a kávét a műanyag pohárból, bólogattunk a Space Lordra (Monster Magnet, fehér trashrock), terveztük a napunkat. Úgy délelőtt 10 óra lehetett. Egyszer csak megáll egy húszas-harmincas fekete csaj mellettünk, és a térképét mutogatja, hogy ő majd megmondja, hogyan tudunk hova jutni. Először nem is értettük, mit akar, mondtuk, hogy köszönjük, van térképünk, odatalálunk! Többször el kellett mondania, hogy "jobb lenne, ha elmennénk", mire rájöttünk, hogy arra utal: nem biztonságos itt. Azt a szót nem mondta ki, hogy "feketék", de utólag tényleg gyanúsan sok gyalogos (= szegény) fekete volt az utcákon. Hogy volt-e veszély vagy nem, azt nem tudjuk, de utólag más értelmet nyert az is, amikor - mielőtt a csaj megállt volna - egy gyalogos fekete csöves arc odaszólt nekünk elhaladtában, hogy "mi van, a fehér gyerekek lazulnak?".

Coming up next:

- Félelem és reszketés Las Vegasban!
- Sivatagi száguldás!
- Félelem és reszketés Goldfieldben!
- Twin Peaks helyett: Tonopah!
- Nyár végi chillout San Franciscoban!
- Könnyes búcsú!

Irány Nevada

Los Angeles nyugalma ránk telepedett. Éreztük, váltani kell, magunk mögött hagyni a selymes parti homokot és a kaliforniai napot. Tudtuk, nem halaszthatjuk tovább, neki kell lendülnünk Nevada kihalt sivatagainak, hogy még az éjjel elérjük Las Vegast, a mindenféle biztonságtól tökéletesen mentes zakkant oázist.

Utunk a szent célhoz méltatlanul kezdődött el: hatalmas dugó Los Angelesből kifelé menet, miközben a dög melegben araszolgattunk, azon töprengtünk, vajon a motor bírni fogja-e a klímát anélkül, hogy szétfolyna. Aggodalmunk felesleges volt, a motor nem melegedett, csak a benzint zabálta... Miután a dugót és Los Angelest is magunk mögött hagytuk, hatalmas vihar szakadt ránk, az addigra hegyek oldalában kanyargó kétsávos úton szart se láttunk, kábé harminccal-negyvennel hajtottunk csak, bekapcsolt vészvillogóval, és reméltük, hogy a mögöttünk jövő is ezt teszi... Ráadásul a térképet is elvesztettük, mert be volt csípve a jobb első ablakba, hogy árnyékot adjon Zozónak, aki később mégis lehúzta az ablakot, hogy megnézze, kint meleg van-e, a térképet pedig kitépte a huzat... úgyhogy az éppen akkor durván nekikezdett esőben még rohangálnunk kellett az autóúton is. Nevadában egyébként még egyszer elkaptunk egy szép kis esőt. Annak fényében, hogy ez egy sivatagos terep, ahol gyakorlatilag alig van csapadék, ez elég meglepő, mondta is egy helyi eladó, amikor meséltünk neki. Mi vagyunk itt az esőistenek...

Késő délutánra értünk el a Joshua Tree Nemzeti Parkba. Ez a kősivatag azokról a furcsa fákról kapta a nevét, amik a U2 Joshua Tree című albumborítójáról lehetnek ismerősek.


A park hatalmas méretű, teli meredek szikladombokkal, fákkal, gizgazokkal meg különféle aljas állatokkal (kígyók, pókok, skorpiók stb), amik viszont csak éjjel jönnek elő. A legdurvább a csend volt: tökéletes, süket, rideg, döglött csend, a civilizált ember elméjének legnagyobb ellensége. Se autózajok a távolban, se repülők az égen, se gyalogosok cipőjének koppanásai, se beszélgetésfoszlányok, se a fák leveleinek zizegése vagy a madarak csacsogása... a füled kétségbeesetten keres kapaszkodó után, aztán feladja és halkan csengeni kezd, mintha ő sem bírná a puszta semmit hallgatni...

Mikor elhagytuk a nemzeti parkot, már esteledett. Megálltunk vacsorázni egy kis városkában (Nevadában, már mélyen a sivatagos tájban járva persze, hogy egy kínai gyorséttermet találtunk...), aztán elindultunk északnak, tudván, hogy most jó ideig semmilyen várost, megállót vagy benzinkutat nem fogunk találni.

A naplemente gyors volt, hamar éjjeli sötétségben találtuk magunkat. A kétszer egy sávos út szélén még fényvisszaverő oszlopok sem álltak, minden, amit az útból láttunk, annyi volt, amennyit a fényszóró megvilágított magunk előtt. Szembejövő autó kevés jött, de legalább olyankor előre lehetett tudni, hogy merre kanyarodik az út. Oldalra nem sokat láttunk, csak a köves homokot és néhány közelebbi felvillanó növényt. Kint egyáltalán nem volt hideg: egyre beljebb értünk a kősivatagba, ahol még mindig minden forró volt a naptól. A "fedélzeti számítógép" szerint vastagon negyven celsius felett jártunk még tizenegy óra körül is. A kávé bennem és Jimi Hendrix a cd-lejátszóban pedig azon dolgoztak, hogy ne álmosodjak el...

A Mojave sivatagot elhagyva újra egyre több települést és autóst találtunk. Vegas előtti utolsó megállónk egy benzinkútban volt, baromira ki lehet száradni egy klímás kocsiban, a csapból pedig sok helyen csak (gyanítom, természetes módon) meleg víz jött, úgyhogy sokszor kellett innivalót vennünk. (Szerencsére itt kicsit kiegyenlítettebbek az árak, nem kerül többe egy üveg üdítő New York belvárosában, külvárosában, Los Angeles egy strandján vagy éppen egy benzinkútban.) A hely árulkodó volt: a bolt része tele volt kalapokkal, hawaii ingekkel, bőrdzsekikkel és napszemüvegekkel, déli zászlóval díszítettek mindent, nagy stócokban álltak az Elvis-es, Monroe-s és John Wayne-es képeslapok, a fal mellett pedig félkarú rablók álltak sorban...

Még fél óra az úton, és a sivatag sötétségét a neonfények ezerszínű világa váltotta fel. Éjjel egykor hatalmas forgalom várt minket az éjszakai életet élő városban. Elértük Las Vegast.

Negy kereken

Az autokolcsonzes Amerikaban nem bonyolult es nem is tul draga dolog, a benzin pedig pofatlanul olcso, emiatt - no meg a szokasos megalomania miatt - mindenki bazi nagy jarganyokkal kozlekedik (pickupok, terepjarok, batar Hummerek, kisbuszok). Mi ragaszkodtunk hozza, hogy egy lenyithato teteju kabrionk legyen, egyreszt mert laza, masreszt hogy reprodukalni tudjuk a Felelem es reszketes Las Vegasban cimu film egy ujabb reszletet... >D

Vegul egy kek Chrysler Sebring Convertible-re esett a valasztasunk, amiben eppenhogy fertunk csak el negyen annyi csomaggal, ket gitarral es egy trombitaval, de amikor a cuccokat a szallason hagytuk, nyitott tetovel tudtunk korbehajtani a kesobbiekben minden varosban, es ugy egyszeruen jobban ott erzi magat az ember, szoval megerte a kellemetlenseg.

A kocsit kenyelmes volt vezetni. Az automata valtot hamarabb megszoktam, mint az auto meretet vagy azt, hogy tokig tele van tomve elektronikaval (nem engedte kinyitni a csomagtartot, amig nem volt parkolo fokozatban a sebvalto es meg egy csomo hasonlo pofatlansagot muvelt velem).

Az utakon azert volt par furcsasag. A tankolasnal itt peldaul elore kell fizetni, de amit megsem tankolsz ki, azert visszakerheted a penzt. A kozlekedes lazabb, mint Europaban, mert konnyu jogositvanyt es autot szerezni, nem olyan szigoru a vizsga sem es tudtommal nincs elmeleti kurzus, ezert kicsit kozelebb van az emberek vezetesi stilusa a "ha logikusan biztonsagos, akkor jo es mukodik" hozzaallashoz, mint az otthoni "vannak szabalyok, amiket minel jobban ki kell hasznalni, a tobbiek pedig jobban teszik, ha szabalyosan vezetnek, kulonben lezuzom oket" modihoz. (New Yorkra ez persze nem vonatkozik.) Mindenki kicsit bizalmatlanabb es ovatosabb, mint varja az ember, de ez tulajdonkeppen kellemes. Itt a jobbkezszabaly masodlagos, ehelyett az egyenrangu utak keresztezodeseit teleszorjak "4 way stop" tablakkal, ami azt jelenti, hogy mindig mindenki megall, es az indul eloszor tovabb, aki elobb ert oda. (Ha ketten egyszerre erkeztek meg, akkor a magyar kresz szerint dol el a sorrend.) A fifikas magyar esz persze rogton azt sugja, hogy hasznald ki, amig a sok balfasz megall, te meg - utolsokent is - hajts at lassitas nelkul, amig ok egymast nezegetik es azon toprengenek, hogy melyikuk is ert oda eloszor. Kicsit bunkosagnak hathat ez az o szamukra, de gyors es igazabol veluk sem szur ki, ugyhogy nehanyszor alkalmaztam.

Ha mar kresz: sok allamban (Kaliforniaban es Nevadaban igen) piros lampanal lehet kis ivben jobbra fordulni, ha nem jonnek balrol autok. Kicsit kenyelmetlen erzes elsore a piroson atsunnyogni, de mint mindent, ezt is meg lehet szokni... es mint sok mas szokas itt, barmi laza. ^^

Sok a motoros. Rengeteg. "Maci" Zozo a mennyben erezhette magat, mindenhol Harley-k cikaztak. Az amerikai motoros kultura erdekes dolog, a Hell's Angels ota a reszeve valt peldaul a naci vaskereszt szimbolum mertektelen hasznalata (kabatra varrva, motorra festve, visszpillanto olyan alakura formazva es igy tovabb...), de a hagyomanyos motoros sisak helyett is a masodik vilaghaborus nemet sisakokat hasznaljak. Ez inkabb a nonkonformizmusra torekvesben gyokerezik, mintsem a naci eszmek favorizalasabol, de egy europai embernek akkor is furcsa latni...

A sebesseghatarok is furcsak. Varoson belul magasabb, autopalyan alacsonyabb, mint otthon. A legtobben pedig betartjak, es egy hatsavos uton mondjuk nagyon-nagyon furcsa latni, hogy mindegyik sav majdnem egyutt mozog (elsore nem is erti az ember, hogy mi nem stimmel a latvannyal...), tehat a belso sav sem az esztelenul szaguldozok savja.

Ahol az angyalok elnek...

New York tulzsufoltsaga es egy utikonyvolvasassal toltott repulout utan 22-en este megerkeztunk Los Angelesbe. Az alaphangot mar az megadta, amikor a gep ablakabol meglattuk a felelmetes meretu fenytengert alattunk nyujtozni az ejszakaban. Los Angeles nem egy szokvanyos ertelemben vett varos, hanem egy szetfolyo, kulon teruletekbol, "varoskakbol" allo lukteto agglomeracio, amit hat-hetsavos autopalya-arteriak fonnak at. Auto nelkul egyszeruen keptelenseg ebben a varosban elni es kozlekedni, teljesen meg lettunk volna love, ha a tovabbi utiterveink miatt (is) nem foglalunk le magunknak egy kocsit a neten - de errol majd egy masik postban. A repteret elhagyva egy shuttle az autoberlo telepre vitt minket, ahol is sok-sok idegeskedes es asztalcsapkodas utan megkaptuk a kocsinkat. Az automata valtot hamar megszoktam, a szallast gyorsan megtalaltuk, a kocsit uresre pakoltuk, a tetot lenyitottuk (sok hely kell neki a csomagtartoban) , a szines rovidnadragokat es a hawaii ingeket felvettuk, igy mas mar nem maradt hatra, mint berakni a Ponyvaregeny filmzenejet a cedejatszoba es ejjel kettokor nekivagni az edes los angelesi ejszakanak... Hiaba szepitgetnek: befostunk. Elvesztettuk a fejunket, vigyorogtunk, rohogtunk, kurjongattunk. (A zsaruk fel percen belul levillogtak emiatt, de rogton lattak, hogy artalmatlan turistak vagyunk, ugyhogy rohogtek egy jot es elhuztak, meg a papirokat sem neztek meg.) Los Angeles csodalatos hely, foleg egy autoval! Minden tele van palmafakkal, gyonyoru oldtimerekkel, kubai hangulatu hazakkal, az utak baromi szelesek, raadasul az egesz varos es a kabrios "lowride" kocsikazas filmeket (Ponyvaregeny, A nagy Lebowski, The Long Goodbye stb) es jatekokat idez ("Az istenit, ez tiszta GTA!!!", mondogattuk egymasnak a Danival vigyorral teli pofaval). Mindenki tok laza, barhol megallsz, talalsz egy olcso kinai vagy mexikoi gyorsettermet es New Yorkhoz kepest kellemesebb az ido is. A foldrajzi korlatok hianya es az "agglomeracio/varos"-jelleg nagy udvarokat, nagy kerteket, szeles savokat es foleg szeles utakat eredmenyezett, ami New York klausztrofobiaja utan igazi feludules volt. Az oceant mar az elso ejjel meglatogattuk, hogy immar hivatalosan is atszeltnek nyilvanithassuk a kontinenst, de furodni nem furodtunk: a rendorok (akiknek mondtuk, hogy csak a beachre megyunk) figyelmeztettek, hogy ejjel illegalis, azonkivul Balatonhoz szokott lelkunknek eleg felelmetes is volt. Az elkovetkezo napok nagy reszet azonban a parton toltottuk. Egyszer Venive Beach-re mentunk, ami Los Angeles "belvarosahoz" es a mi szallasunkhoz is aranylag kozel volt (= fel ora autout...), kesobb pedig Huntington Beach-re, ismertebb neven Surf City-be (lasd az azonos cimu Ramones szamot), ami Kalifornia egyik szorfos paradicsoma es az Orange Country-nak hivott teruleten talalhato Los Angeles alatt. A forro homokon valo chillout es a hullamokkal valo birkozas tokeletesen elegendo volt nekunk, de sok kezdo szorfost lattunk (es meglepo modon keves igazan csinos cicat!), akik a deszkakkal kuszkodtek a vizen. A profik ki sem jottek szerintem, nem voltak igazan nagyok a hullamok. Csoveseket is talaltunk a parton, de a Nyugati teri aluljaroban elo tarsaiknal azert jobb dolguk volt szerintem, elvegre megiscsak Kaliforniaban heveresztek a homokban, a napsutesben egesz nap... Kulturalis jellegu programbol keveset terveztunk ide. A Los Angeles University-t azert meglatogattuk (ingyen WiFi!), hat kicsit pofasabb a mieinknel... Hollywoodbol a turistaknak szolo utcai szorakoztatokon es boltokon kivul nem sok latszik ki, a studioturahoz meg nem sok kedvunk volt. A jol ismert "Hollywood" feliratot kotelezo jelleggel lefotoztuk (itt csak ugy hivjak, hogy "The Sign"), a filmekbol ismeros Mulholland Drive-on vegighajtottunk, aztan kacskaringoztunk egyet a hegyen is a luxusvillak es az elottuk parkolo sportkocsik kozott (olyasmi, mint Buda, csak szazszor puccosabb, nagy rongyrazas az egesz, de stilusos, ezert egeszen szep). Elmondani nem sokat tudok abbol, hogy milyen volt. Los Angeles nem egyes konkret latnivalok miatt imadnivalo, hanem onmagaert, a hangulatert, a filingert. Talan a kepek es a videok at tudnak adni belole valamit (otthonrol tudjuk majd csak feltolteni oket). Az Under The Bridge-et pedig kicsit maskepp fogom hallgatni... Minden varosnak van szemelyisege, de LA-nak kulonosen eros. Igazan nem nehez szerelembe esni vele...

Nehany foto

Ugyan most egy kicsit nehezkesse valt a kepek felpakolasa a netre, de azert egy parat lassankent igyekszunk feltenni. Itt a galeria, a nyilakkal lehet bongeszni, a kepalairasokat meg igyekszunk majd kitolteni.

Kulináris Klub

Először is egy általános megfigyelés az amerikaiak étkezési szokásairól: ebben is elvakultan megalománok, mint minden mással kapcsolatban (például: autók). Minden mindenhol úgy van kitalálva, hogy sokat fogyassz. Egy "kis" - fél liter - kóla másfél dolcsi, az egy literes viszont csak kettő, menüben pedig (hambi, krumpli) gyakorlatilag ingyenre jön ki. És ez mindenhol így van. Csirke nuggetsből húsz alig drágább, mint tizenkettő. Fagyiból a kicsi is túl sok, de a tényleg baromi nagy adag alig kerül többe. Egyszerűen nem érdekli őket, hogy milyen aránytalan ez így, a fő, hogy egyél, igyál, vegyél, vigyél többet mindenből. Elsőre kicsit nyomasztó ez, és a magyar számító sóvárság arra készteti az embert, hogy a legnagyobbat vegye, mert "az éri meg a legjobban", aztán kezdesz rájönni, hogy egyszerűen felesleges a Deluxe menüt venni, mert alig bírod betömni, és újra visszaállsz a kevesebbre. (Aztán végül megszokod, hogy mindenből mégis újra sokat veszel, de ez már az utolsó stáció...)

Az ázsiai konyha sok tekintetben olyan helyet foglal el itt az étkezésben, mint otthon: a legolcsóbb lehetőség normális mennyiségű meleg kaját enni bárhol a városban és mindenhol megtalálható (persze Chinatownban hihetetlen mennyiségű kisétterem és ázsiai büfé van). Az otthonitól kicsit eltérő az alap ízvilág, de gondolom az echte kínaitól meg mindkettő legalább annyira eltér. Itt például nagyon szeretik a zellert (a zöld száráról van szó) és a brokkolit, ezekkel a kínai kajákat is megtömik.

Az egyik legolcsóbb reggelink Chinatownban a rizsleves volt. Érdekes étel: baromi sűrű, laktató és tápláló, távolról egy híg tejberizsre hasonlít, de ízre nem tejes (szerintem rizsliszttel sűrítik) és persze nem édes, hanem sós. Egy kis póréhagymával és apróra vágott pirított hússal is megszórják (ízlés szerint disznó vagy marha), de azt csak szolidan. Három dolcsiért egy akkora csöbörrel mértek belőle, hogy reggelire ha abból megeszik az ember egyet, akkor utána két óráig nem tud gondolkozni (és járni is csak nehezen), mer' annyira behúzza a gyomrod.
Chinatownban egyébként mindent lehetett kapni, de nemcsak éttermekben meg büfékben ám! A közeli sarki szupermarketben kosarakban álltak a különféle szárított apró halak, rákok és egyéb csemegék.

Magyarországhoz képest különbség: a szusi nem luxuscikk! A tipikus kínai gyorskajáknál persze drágább, de nem sokkal, a nyolc makis előre összeállított műanyag szusiszett (wasabival és - a száj megnyugtatására - gyömbérrel, meg persze kis zacsikban szójaszósszal) három dolcsi volt Chinatownban, annyiért meg egy hamburgernél többet nem kapsz.
Ugyanez a csomag szusi egyébként Great Barringtonban is kapható volt, csak ott nyolc dolcsit kértek érte. Attól függetlenül beszarás, hogy egy kis new englandi városkában a paprika és a paradicsom mellett szusit meg kétféle szakét is találsz a boltban, de a belvárosban is egymást érték a thai, indiai és mexikói éttermek. Ez persze New Yorkra hatványozottan igaz, de a great barringtoni példa bizonyítja, hogy a különböző nemzetek konyhái valószínűleg egész Amerikában elterjedtek, és a currys csirke meg a taco ugyanolyan kevéssé lep meg egy átlag ittenit, mint egy kutyaközönséges hamburger.

Apropó hamburger: de a McDonald's-ra és társaira tessék gondolni! Itt az a drágább és vackabb hamburgeresek közé tartozik. A filmekből (mondjuk a Ponyvaregényből) ismerős boxos-beülős piros műbőr üléses hamburgereseknél viszont egészen gyakori vendégek vagyunk (ahhoz képest, hogy otthon mennyit hamburgerezünk...), mert olcsó, gyors és mindenhol megtalálható, ráadásul korrekt méretű és ízű (valódi marhából készült húspogácsát tartalmazó...) szendvicseket lehet kapni, amivel (a szalmakrumplit is számítva) simán jól lehet lakni.

"America Runs On Dunkin'!" Ez a jó öreg fánkoslánc szlogenje, és ha egész Amerikára nem is, de miránk legalábbis teljesül. Nekem régi vágyam volt újra Boston Krémesezni egyet, amióta Magyarországról eltűnt a Dunkin', de a többiek is hamar rákattantak a fánknak hívott, igen addiktív kalóriabombákra. Külön öröm, hogy náluk lehet tisztességes erős kávét is inni, ráadásul olcsón. Igaz, ehhez háromszor el kell ismételni, hogy kicsi, erős eszpresszót kérsz, de hát mégiscsak Amerikában vagyunk... (Egyszer simán eszpresszót kértem, erre megkérdezték, hogy hidegen-e vagy melegen, én pedig a hideg presszókávé gondolatától érzett undor által elvakítva, gyanút nem szimmatva mondtam, hogy meleget, mire kihoztak egy naaaagy pohár tejeskávét. Hát igen, ha hidegen is lehet inni, akkor nyilván nem ugyanarra gondoltunk...)

És a végére még egy érdekesség: Amerikában rengetegen esznek nap mint nap gyorséttermekben (és nem otthon), de a legtipikusabb takeout étkezés (amire külön menük, külön akciók vannak mindenütt) nem az ebéd vagy a vacsora, hanem a reggeli. Itt nagy kajálással szokták kezdeni a napot az emberek.

Magyarok New Yorkban

New York tele van magyarokkal!

× barna zacsis csaj - tipikus hülye helyzet, elkezdtünk beszélni a táskájáról (Zozzer: "Ezt nem hiszem el! A Jóbarátokban volt egy Big Brown Bag feliratú papírzacskó, erre itt ez a nő egy Medium Brown Bag-es zacskót visz..."), ő meg egyre jobban mosolygott, aztán épp amikor más irányba fordult, a Zoli hangosan megszólalt: "Te, szerintem ért magyarul!", a nő pedig visszafordult és mondta, hogy igen, ért. Rájöttünk tehát, hogy vigyázni kell. De nem vigyáztunk. Lásd később.

¤ zombicsaj - ez egy perverz boltban dolgozott (csontokat, műkövületeket lehet venni), és utálta a külföldi magyarokat, akik szerinte tahók. Azt mondta, hogy amikor elárulta a magyar étteremben, ahova betért egy rég nem ízlelt somlóira, hogy ő is magyar, nagyot csökkent a kiszolgálás színvonala. Milyen dolog ez?

> koros zsidó - na ez nem magyar, viszont volt Magyarországon. Egy ruhaboltja van a Broadway-en, ahol eljátszotta, hogy az angol kiejtésünk alapján ismert rá a nemzetiségünkre, mert ő egy nagy nyelvészzseni, aki minden kiejtést felismer (biztos túl sokszor látta a My Fair Lady-t...), pedig addigra már egy csomót beszéltünk bent magyarul. Az országunkról tudott is egy-két dolgot, de én már ott leírtam, amikor előadta, hogy Pestet rühelli és mindig Budán száll meg. Aztán előadott egy-két sztorit arról, hogy gyakran cserélgeti a bérelt limuzinsofőrjeit, mert ő egy tökös gyerek, meg hogy milyen volt, amikor héberül befenyítette a budapesti kaszinó tulaját, aki meg akarta őt várakoztatni a nyereménye kifizetésével. De ez igazából tök mindegy most, ugorgyunk.

= könyvüzletes csaj - róla csak túl későn, kifelé menet derült ki, hogy magyar, ami azért kínos, mert éppen előtte az a nem éppen túl kulturált és cizellált mondat szaladt ki fogaim kerítésén, hogy "A k*rva életbe, itt annyi k*rva jó könyv van, amit k*rva szívesen megvennék!!!". (Mentségemre szóljon, hogy ez igaz volt. Viszont nem vehetünk túl sokat, mert pénzben is sok meg helyet is foglal, ami nincs szabad.) Utána viszont jót vitatkoztunk arról a fiúkkal, hogy alapvetően tahó dolog-e ilyen stílusban nyilatkozni - de legalább szépirodalmi könyvekről és arról a bánatról, hogy nem vehetünk meg túl sokat közülük.

? kulturált győri testvérpár - ővelük a hostelben találkoztunk. Hozzánk hasonlóan egy táborban dolgoztak, de mivel a konyhát túl melósnak érezték, inkább housekeepernek jelentkeztek. Napi tíz-tizenkét óra konyhai meló helyett napi öt óra vécépucolás. Hehe, szerintem ők jártak rosszabbul... :)))

÷ papper a metrón - ő a hatvanas években lépett meg otthonról és húsz éve volt Magyarországon az idei látogatása előtt. Magyarország szörnyű hely, pocsék lehet ott élni, mondta elnéző mosollyal. Úgy tűnt a ruhája alapján, hogy jól megy neki kint. Mondtuk, hogy adjon pénzt, sokat, de nem ment bele.

$ Hungarian Pastry Shop - népszerű harlemi cukrászda, ahol Rigó Jancsitól a dobostortán és a képviselőfánkon át a fekete erdei tortáig és a magyaros rétesig mindent lehet kapni. A kiszolgáló lányok közül volt néhány magyar, meg persze a cukrász is az. Nem lepődtek meg rajtunk, de szerintem azért örültek. Dobos tortát ettünk, finom volt!

Disznóvér, kóser só (visszatekintés)

Menzakaja - kóser, nem kóser?

Rövid válasz: nem, a táborban az általunk készített ételek alapvetően nem voltak kóserek.
Hosszú válasz: a kóserség nem egyértelmű fogalom, hanem különböző szintjei vannak. Ez így persze furcsa így, egy igazán nagyon-nagyon ortodox zsidó azt mondaná, hogy dehogynem, valami vagy kóser, vagy nem az. Akkor viszont úgy fogalmaznék, hogy számomra úgy tűnik, a vallási értelemben vett „zsidóságnak” vannak különböző szintjei: ki mennyire veszi szigorúan a Bibliában írott isteni törvényeket.

Disznóhúst például nem szolgáltunk fel és nem készítettünk soha egyszer sem a konyhában, mint ahogy tejtermékek és hús sem fordult elő a menüben egy étkezés alatt, mert ezek nagyon nem kóser dolgok lettek volna, azonban a felszolgált húsok nem voltak teljesen kóserek mégsem, mert ahhoz egy csomó speciális előírásnak teljesülnie kell, például az állat felnevelését és levágását illetően, valamint egy rabbi áldása is kell a húsra meg a felügyelete a gyárban. Ezek miatt a kóser hús sokkal drágább, mint a nem kóser, így hát csak annak készítettünk kóser ételeket, aki otthon sem evett soha semmi mást, ők pedig ­maroknyian voltak az egész táborban. De a poén az, hogy még így sem volt 100%-osan kóser, amit ettek, mert ugyan külön kanállal szedtük, mint a nem kósert, azonban mosogatás után ugyanoda kerültek a kanalak, mint ahogy a tálcák is, szigorú értelemben azonban ha egy kóser dolog nem kóserrel érintkezik (egy tányéron egyszer nem kósert ettek…), akkor az megszűnik kósernek lenni. (Az igazán ortodox zsidó otthonban külön főző- és étkészletet használnak a tejet tartalmazó és a húsételek elkészítésére és elfogyasztására.) Egyszóval ez a kóserség egy érdekes dolog, és túl könnyű lett volna nem komolyan venni, ami hiba, mert ha valakinek egy bizonyos szintnyi kóserség még kell, akkor nekünk, konyhásoknak, az a feladatunk, hogy legalább annyi kóserségi szintet biztosítsunk…
A kóserség „hivatalos” előírásairól és törvényeiről bővebben itt lehet olvasgatni:
Wikipedia bejegyzés

Bucsu a tabortol (visszatekinto)

Utolso elotti este mar csak a kitchen staff, a maintenance-es fiuk, a ket houskeeper lany, a harom sofor, a vezetoseg es par senior staff volt a taborban, osszesen korulbelul szazan. Ennek oromera a vacsorara kulonleges menu volt, a szakacsok kitettek magukert. Miutan mi negyen, magyarok elkoltoztunk egy kulon bunkba az ukranoktol, mert feltettuk a cuccainkat, lementunk vacsorazni. Mar egy hordo sor vart minket, amit gyorsan meg is kostoltunk. Louis mondta, hogy mivel ez egy kulonleges este, igy kiv;telesen lehet inni a taborban, de arra ker mindenkit, hogy, aki nem mult el 21, az ne igyon az o jelenleteben. Mikor epp a masodik poharka sorunket csapoltuk, Louis batortalanul megkerdezte, hogy mindannyian eleg idosek vagyunk-e, mire Mila ravagta, hogy a fiuk rendben vannak. Vacsora utan Louis megkoszont mindenkinek mindent, elmondta, hogy az eddigi kitchen staffal mindig voltak problemak, amikor bement a konyhaba, mindeki ideges volt, orditott, de iden nyugodt, baratsagos legkor fogadta, akarhanyszor bejott a konyhaba. Az egyik gyerek apja 250 dollart adott a kitchen staff-nak, mert gyerekevel Harry-vel, aki csak specialis eteleket ehet, annyira kedvesek voltak. Mivel iden ennyire flottul mukodott minden a konyhan, igy egy kis jutalmat kaptunk. Mindenki egy polot, amire ra van irva, hogy CHICKEN STAFF es MA ZE. A chicken staff azert, mert ay ukranoknak nagyon tetszett, hogy a konyha meg a csirke angol megfeleloje hasonlit egymasra, ezert mindig ezt kiabaltak, a ma ze pedig heberul azt jelenti, hogy mi van, es hon szeretett Ido-nk mondta mindig, amikor nem ertette, hogy mi folyik korulotte, miert rohogunk rajta, vagy mason. Vacsora utan indult a buli, ahol mindenki mindenkivel fotozkodott, koccintott, pertut ivott... Az alkohol mennyiseg nem volt keves, de az emberek szama sok volt. Persze igy is jutott mindenkinek elegendo. Felipe, a mexikoi srac, csinalt nekunk sangritat es tequila flag-et ittunk, azaz citromle, tequila, es sangrita (ez egy enyhen csipos hagymas, paradicsomos szosz). Milatol megtanultuk a nasztracskij kezdetu dalt, amit reszegen enekelgetnek a cseh emberkek. Megszerveztuk, hogy szeretetunk jeleul bedobjuk Idot a medencebe, mindenkit beszerveztunk, mindenki orommel kesz volt egy kis cipelesre. Meg a medencet is kinyittatuk csak a moka kedveert, de Ido valahogy kiszagolta, es azt mondta, hogy Louis megtiltotta, hogy akarki a medence kozelebe menjen. Ennek ellenere a az este jol sikerult. Mansap reggel Milatol es Sashatol bucsuztunk, majd elkezdtuk a konyha felmosasat (elotte mar ket napja takaritottuk a konyhat, ez volt az utolso fazis). Nem volt valami kellemes keves alvas es sok alkohol utan hajolgatni es felmosni, de megcsinaltuk. Ebedre a maradek konzervekbol csinaltak a szakacsok nekunk kajat, ami nem is volt finom es nem is volt eleg. Delutan bementunk a varosba, kimostuk a ruhainkat, es bucsuzkodtunk az emberektol, akik elmentek. Este gondoltuk hamar lefekszunk, hogy New York-ba kipihenve erkezzunk, de nem sikerult, mert Pjotr es Guillaume ragaszkodott hozza, hogy az utolso estet egyutt toltsuk. Gondoltuk oke, egy poharka bor es ejfelkor agyban vagyunk, de folyamatosan kerultek elo a borosuvegek, jo zene ment es jol erztuk magunkat.
Utolso nap reggel gyorsan osszepakoltunk es mentunk leadni a dolgainkat es felvenni a fizetesunket. Miutan mindenkivel minden rendben volt, kovetkezett a bucsuzas. Nem gondoltam, hogy ilyen nehez lesz. Sokan a lanyok kozul sirva olelgettek az embereket, eloszor azt gondoltam ez azert tulzas, de utana nehez volt megallni, hogy ne csatlakozzam hozzajuk (es ahogy lattam, ezzel nem voltam egyedul). Mikozben pakoltuk be a csomagjainkat a buszba, Louis odajott es mondta, hogy ha jol tudja, mi megyunk Las Vegasba. Mondtuk, hogy jol tudja, mire o megadta az ott elo testvere telefonszamat, hogy havjuk fel, biztos szivesen korbevezet minket. Megegyszer megkoszonte a munkankat, es mondta, hogy ha jovore is visszajovunk, akkor tobb penzt kapunk, mint, ami a szerzodesben van. Meg mindenki elengedett egy utolso goodbye-t, ellotte az utolso fotot, majd elindunk a busszal a hatalmas New Yorkba, egy kicsit furcsa, kicsit ambivalens erzesekkel.

Felelem es reszketes New Yorkban

(Sorry az ekezetek hianya miatt! Belogtunk a Columbia University egy tarsalgojaba mint diakok, es innen netezunk most...)

Az otodik napja vagyunk New Yorkban. Az egyszeruen osszefoglalhato tenyek roviden: Chinatownban lakunk, rengeteg azsiai arc el itt, tiszta Hong Kong az egesz, allandoan filmjelenetek ugranak be. Little Italy ket utcanyira kezdodik, hihetetlen hely az is. Ha vegigsetalsz egy utcan, kinai, vietnami, malaj es koreai ettermek, teaboltok, masszorszalonok, dvd-boltok mellett haladsz el, no meg persze utcai edesseget, tavaszi tekercseket, mobil tartozekokat es mindenfele turistacsecsebecset arusito butikokat latsz es alig hallasz angol szot, aztan atkelsz egy keresztezodesen egy nagy, neon "Welcome To Little Italy!" felirat alatt, es maris kis, meghitt olasz kavezok, pizzeriak es borozok kozott lepkedsz, kinai helyett olasz szavak utik meg a fuled, es a kinai irasjegyekkel diszitett polok helyett itt maffias (Keresztapa es Scarface mindenutt), az olasz-amerikai akcentussal viccelodo ("Fuggedaboudit!" = Forget about it!) polokat talalsz... Hihetetlen hangulata van az egesznek, elsore elveszettnek erzed magad, aztan egyszer csak az agyad feladja a kuszkodest es hirtelen kitisztul az egesz, nem probalod osszerakni a kirakost, hanem csak onfeledten tallozgatsz az ossze nem illo darabkak kozott...

Meg a tenyekrol... Lattuk a hiresebb helyeket, epuleteket a Wall Streettol a felhokarcolokon at a Central Parkig, van, amelyik lenyugozott minket, van, amelyiknel csak a kotelezo turistafotot csinaltuk meg es mar mentunk is tovabb. A kozbiztonsaggal nem voltak problemaink, nem tunik sokkal veszelyesebbnek a hely, mint Budapest, rendorbol pedig meg sokkal tobb is van. (Lattunk SWATosokat M16-osokkal maszkalni egy metromegallo kornyeken, visszafele menet le is volt zarva.) A nepesseg annyira sokszinu, hogy amikor a Lonely Planet utikonyvet es a fenykepezogepet otthon hagyjuk, siman helyinek neznek, meg az utan is, hogy megszolalunk. A Dunkin' Donutsokban, Subwayekben es a kinai ettermekben viszont altalaban nalunk durvabb akcentusu es gyakran rosszabb angoltudasu faszikkal kell beszelgetnunk, a taxisokrol nem is beszelve (az elso nap, sok csomaggal taxiztunk ketten-ketten, mi egy fekete arcot fogtunk ki, a Daniek meg egy indiait, es mindketten sokat kuszkodtunk).

Amit viszont nem tudok ilyen konnyen osszefoglalni, azok a benyomasok, a hangulatok... az az erzes, hogy a vilag egyik legelenkebb, legpezsgobb, legvadabb kulturalis es penzugyi kozpontjaban vagy, mindent megfest es mindenen atsugarzik. Brokerek rohangalnak hod-dogokkal es elore csomagolt szusicsomagokkal (itt sokkal olcsobb a szusi, mint Londonban vagy Great Barringtonban volt), laza rasztak kamuflazs-mintas buggyos nadragban es kekizold zubbonyban, markas szandalos es elore koptatott nadragos kozepkoru divathippik gondosan nyirt szakallal, reppernadragbol kilogo fekete selyemboxeres kigyurt fekete bandatagok atletaban egy cigit passzolnak korbe, turistak a legkulonfelebb szinekben es az oket faradt, rutinos tekintettel meregeto butikosok a gagyi emlektargyak halmai mogott, a kamikaze biciklisek es az orult modjara vezeto taxisok, akik a piros lampat csak akkor veszik figyelembe, ha rendort latnak a kozelben...

Napi husz dolcsibol kenyelmesen meg lehet kajalni, ha megszokja az ember, hogy nem fog tul valtozatosan etkezni. Az italok dragak, de ketten ugyis underage-ek vagyunk a negybol, ugyhogy italozni nem sokat jarunk (egyszer azert besoroztunk a Brooklyn Breweryben). A klubok, diszkok kimaradtak, orulten nem is nagyon erdekeltek minket, de tegnap elmentunk azert egy erdekes mozieloadasra. A Rocky Horror Picture Shownak itt nagy kultusza van (homokosokat es transzfesztitakat latni az utcakon is, nem csak barokban), es mi pont kifogtunk egy szombat ejfeli vetitest, ahol a fanklub egy kis szinhazi eloadast szervezett a vetites melle (egyszerre lattad a kettot). Gyanutlanul odamentunk, aztan elkezdodott a "szuzek" (a filmet meg nem ismerok) beavatasa, a moziteremben orult fenyek, zene es tanc, a film alatt bekiabalasok, poenok, targyak dobalasa, frocskoles... Kicsit becsavarodtunk a vegere, mert eloszorre lattuk a filmet, felirat nem volt, tehat koncentralni kellett, hogy ertsuk a dalok szoveget, kozben pedig probaltunk figyelni az amator szineszekre is, akik spotfenyben jatszottak el a vasznon torteno dolgokat a szeksorok kozott, valamint a humoros bekiabalasokra, amik a filmben elhangzott szavakat es mondatokat kiemeltek kontextusukbol, kiforditottak es visszadobtak oket (a nezok nagy oromere), ezenkivul pedig az amator szineszek egymasnak kiabalt belsos poenjait is igyekeztunk kovetni... Harom orakor "kisse" befaradtan vartunk az ejjeli 'A' Trainre ("You... must take the 'A' train... it's the quickest way to go to Harlem..." - de Harlembe csak masnap, azaz ma jottunk el), es kozben nagy, voros, eneklo szajakat halucinaltunk a sotetbe...

New York tele van nagy, dagadt patkanyokkal. Elsore furcsa, de a New Yorki Agyfurdancs Osszerzekszervi Tulterheles miatt igazan megsem lepodsz meg. Masodszorra felfogod, mit lattal, es megbotrankozol, talan. Harmadszorra megszokod, mint Great Barringtonban a mindenhol fel-ala futkarozo mokusokat. Vagy Budapesten a mocskos galambokat.

Ez most csak arcolás

Itt ülünk a Hard Rock Caféban. New York nagyon durva! A Times Square felkészületlenül ért, ránk szakadt a káosza, nem tudtunk hova nézni. Csináltam egy videót a többiek blank, buta arcáról, amint próbálnak kapaszkodót lelni a szemükkel, sikertelenül, aztán kibújtam a kamera mögül én is befosni. Pár percig bírtuk, aztán bemenekültünk ide a Hard Rock Café pincéjébe, de itt meg furcsa fények vannak, hangos zene és a rock történetének megannyi kegytárgya a falakon. Lefényképeztük Jimi Hendrix és Janis Joplin ruháját, Slash és Bo Diddley gitárját, Elvis öltönyét és minden mást, de már kezdünk becsavarodni...
Ez most csak ennyi. Majd írunk később, ha lesz időnk.

Eisner Camp

Elérkezett az idő, hogy egy kicsit többet megtudjanak a kedves olvasók a táborról, amiben már több, mint két hónapja élünk. Táborunk neve URJ Eisner Camp. United Reform Judaism nevű non-profit szervezet 12 táborának egyike. Ezek közül a második legnagyobb Eisner. A közelben van egy másik URJ tábor, Crane Lake, ami azért érdekes, mert Eisnernek és Crane Lakenek közös igazgatója van, a mi "Leopárdléptű" Louisunk. Persze ő sokkal több időt tölt nálunk, mint Crane Lakeben.

A tábor látszólag olyan, mint az otthoni táborok, csak sokkal nagyobb, sokkal több és jobb állapotú sportpálya van. Focipályából kettő is, egy nagy kapus, füves és egy kis kapus "terem-jellegű" (nem beton!). Kosárpályából is van legalább kettő, van itt teniszpálya, konditerem (bár nem túl jó), természetesen baseballpálya, mászótorony, két medence (az egyik olyan mély, hogy ugrálni is lehet), boxbábú, pingpongasztalok, csocsóasztal, airgame, a tavon lehet csónakázni, meg "vizibiciklizni"... Egyszóval minden lehetőség megvan a sportolásra. A gyerekeknek van külön biciklis foglalkozás és a staff számára is van egy pár bicikli, amiket, ha szabadok, el lehet vinni (kizárólag sisakkal együtt). A bunkok nem valami kényelmesek, sokan laknak bennük, de mi és szerintem a gyerekek sem töltenek túl sok időt a házakban. A táborban van az étkezőn kívül mégegy nagy épület, ahol az egész tábor elfér, egy légkondicionált, színháznak nevezett terem.

Két iroda is működik, az egyik mindenféle ügyintézés céljából, a másik meg csak a levelek és csomagok fogadására és kiadására van. Az előbb említettben van egy széf, ahova a staffosok elzárhatják értékeiket. Pár héttel a tábor kezdete után a staff lounge-ba hoztak zárható fiokú szekrényeket, amikbe szintén el lehet zárni a féltett tárgyakat. Nem mintha a táborban lopnának. A mi bunkunk kívételé ez alól, mert onnan sorra tűnnek el a dolgok, de hát mi vagyunk a kelet-európaiak. A lockernek a kulcsáért, ha elveszítjük 20 dolcsit kell fizetni. Táborbaérkezésünk után első dolgunk az volt, hogy átvegyünk egy nagy kukászsákot tele lepedővel, takaróval, kispárnával és törölközővel. Ezeknek a dolgoknak mindegyiknek külön ára van, ha elveszítjük. Bunkunkban a törölköző a legnépszerűbb tárgy a tolvajok között (egy egyszerű fehér törölközőről van szó).

Mosás úgy működik, hogy minden csütörtök reggel lerakjuk a laundrybag-ünket (ezt is a tábortól kaptuk, olyan, mint egy nagy zöld tornazsák rajta a nevünkkel) egy kijelölt helyre, és pénteken kapjuk vissza ugyanoda. Akik már voltak itt előző években, azok óvva intettek a laundry használatától, mert mondták, hogy mindent összemosnak, meg eltűnnek a dolgok, és inkább a közeli mosodát ajánlották, ahol 5 dolcsiért kimoshatunk 5 kiló ruhát. Mi idő és pénz hiányában inkább a tábor által biztosított mosást használjuk (nem a táborban mossák, egy cég intézi). Eddig még nem veszett el semmink (bár lehet, hogy a törölközők és Andris alsónadrágjai és zokniai nem tolvajok zsákmánya lett), de volt már rá példa, hogy olyan dolgot találtam a zsákomban, ami nem az enyém volt. Igaz nem is mossák ki rendesen a ruhákat, mert a konyhán készített minden kaja "illata" érezhető a polónkon, de legalább az egyéb szagokat kimossa.

Ha valakinek a sportolástól, a kemény munkától:) vagy mástól megfájdul valamilye, akkor elmehet az infirmarynek nevezett orvosi szobára. Én két ok miatt is voltam már ott (azokat az eseteket nem számolva, amikor vizet vittem a konyháról...). Amikor meghúzódott a karom, kaptam rá fáslit, krémet, két aspirint, meg egy melegvizes zacskót (valami kémiai reakció hatására, ha a zacskóban lévő két vegyi anyag összekeveredett, a zacskó felforrósodott). Meg is gyógyultam egy hét alatt. Másrészt amikor megégettem magam, akkor is bekenték valami fertőtlenítővel, és bekötözték. Dani a köhögésére is kapott gyógyszert (már amikor nem felejtett elmenni érte). Persze nincs minden ingyen. A konyhán dolgozó egyik lánynak nagyon bedagadt a szeme, és neki fizetnie kellett a 60 dolláros szemcseppet.

A tábor nagy területe miatt, egyik pontból a másikba való eljutás sok időbe is telhet, így a fontos emberek (Louis, egyéb igazgatók...), illetve akiknek a munkájuk során sok és nehéz dolgokat kell magukkal vinniük golfkocsikal közlekednek. Így nekünk konyhásoknak is van két ilyen kis kocsink (az egyik elektromos, másik benzines), amit mi mint storageboyok elég sokat használunk. A táborban legalább harminc ilyen kocsi van, mindegyik saját biztosítással. Ezt onnan tudom, hogy azegyik konyhás lány tolatás közben nekiment egy volvonak és összetörte a lámpáját. Louis mondta, hogy nincs semmi baj, mert a biztosítás fedezi.

A napi háromszori étkezésen túl, a gyerekek nagy örömére (és a mi nagy bánatunkra, mivel mi csináljuk), az ebéd és a vacsora között snack van. Ilyenkor jágkrémet, gyümölcsöt vagy tejet és kekszet osztunk. Péntekenként shabbat alkalmával este 11-kor a staffnak van egy onegnek nevezett második vacsora, amikor mindenféle sütiket (cheesecake!!!!), gyümölcsöket vagy alkalmanként rendelt kínai ételt lehet enni (szerencsére ez a szakácsok dolga, mi csak elkészítjük a gyümölcsöstálcákat...). Hetente a gyerekeknek többször, nekünk egyszer édességosztás van, amikor csokiért vagy gumicukorért lehet sorbaállni.

Ha valaki el akarja hagyni a tábor területét, akkor a kijárathoz közeli security gazebo-nál (kunyhó) elhelyezett könyvbe be kell írnia, hogy mikor megy ki és miért. Visszaérkezéskor pedig be kell jelentkeznie. Erre azért van szükség, mert ha történik valami természeti vagy egyéb katasztrófa, akkor a táboriak tudni szeretnék, hogy ki hol van. Ugyanígy be kell magunkat írni egy másik könyvbe minden este, amikor a bunkunkba megyünk (fél 1 előtt), hogy tudják, hogy mindenki megvan. Persze mi egyiket sem használjuk rendesen, de eddig nem volt belőle gond. Egyébként már rájöttünk, hogy itt a táborban nagyon sok szabály van, amiknek a betartásást senki nem ellenőrzi, és ezért senki nem is tartja be őket (pl. a tábori tájékoztatóban volt, hogy nem lehet videólejátszásra alkalmas készüléket hozni a táborba, de mindenki laptoppal mészkál). A táborból kétféleképpen lehet kimenni. Az egyik lehetőség, hogy az ember a kocsiúton megy, és az automatikusan működő (csak autóknak) kapunál kimászik, vagy ezen kapu mellett, egy ösvényen átlép egy láncot.

Nem "járókelőbarát" kapu

Sok ember szülinapja esik a tábor idejére, és hát azt nem lehet megengedni, hogy a gyerekek szülinapja ünneplés nélkül teljen el. Mivel a staffosok sem ünnepelhetnek alkoholtilalom miatt, így mindenkit ünnepelnek. Az ünneplés abból áll, hogy az ebéd után, amikor mindenki csomagolja a szemetet, meg a mosatlant, kihívják a színpadra a szülinaposokat, eléneklik nekik a Happy birthday-t héberül, kap egy tortát három gyertyával, és felvesz egy idióta sapkát, aminek a tetején szintén gyertyák vannak. Sajnos most még képeink nincsenek, de majd Mazsi ünneplését megörökítjük:) A torta egyébként fagyasztott műanyagdobozos torta, ami tucatszám áll a fagyasztóban.

A tábor maga elég jó helyen van. Tizenöt percre van a Bogie's nevű pub, ahol lehet biliárdozni meg inni. Ugyanilyen távolságra van (csak másik irányba) BigY, ami egy nagy supermarket, mellette Liquor Store, bank, drogéria, mosoda, műszaki cikkeket árusító bolt és egy benzinkút. Fél órára van egy másik Liquor Store, ami tovább van nyitva, és van egy harmadik is, de az legalább egy órányi távolságban, bowlingos hely közelében. Ide csak kocsival szoktunk menni, pontosabban kisbusszal (van-el). Minden este, kivéve pénteken és szombaton, amikor shabbat miatt nem szabad elhagyni a tábor területét, járatszerűen indulnak ezek a kisbuszok. Valamint szabadnapunkon elmehetünk a közeli (egy óra az út) Pittsfield-be, ahol egy nagy bevásárlóközpont van és nem sokkal messzebb a Lee nevű outlet, ahol mindenféle ruhát lehet kapni olcsón. De erre csak akkor van lehetőség, ha a sofőrök éppen ráérnek, és van elég ember aki menni akar.

A tábornak három ilyen kisbusza van, de a képen csak kettő látható :)

Szabadidőnk legnagyobb részét a staff lounge-ban töltjük, ami csak a staff számára fenntartott helyiség. Itt van az öt darab (több, mint 200 emberre!) számítógép, egy nagy plazmatévé dvdlejátszóval, pingpongasztal, csocsóasztal, italautomaták, és alváshoz nagyon kényelmes kanapék. Ha inni akarunk, akkor vagy a tábortől öt percre lévő híd alá megyünk, vagy újabban felmegyünk a hegyre, ahol az erdőben tábortüzezünk, jókat kajálunk vagy zenélünk.

Kilátás a hegyről

Táborunk toleránsabb a melegekkel szemben, mint az ehhez hasonlóak. A staffasok között is vannak (5-6 emberről hallottuk), sőt a nagyobb gyerekek csoportjában is van egy meleg pár. Állítólag még külön meleg találkozó is van minden héten. Elég nagy meglepetésként ért minket, Danit és engem, amikor egyik nap cigizés közben a meleg témáról kérdeztem Mike-ot, az amerikai srácot, akivel beszélgetni szoktunk. Mondta, hogy igen vannak, a staff-ban is hárman, "Me, Ben and Adam". Dani mintha nem hitt volna fülének visszakérdezett, hogy "WHAT??????". Mire Mike elismételte. Dani elég nehezen tudta feldolgozni a hírt, hogy akivel már többször beszélgettünk, arról kiderül, hogy meleg. Engem inkább az lepett meg, hogy ilyen nyiltan beszél róla, hisz nem ismerjük őt, ő sem ismer minket.

A tábortól szálláson és ellátáson kívül is kapunk azért dolgokat. A tábor elején kaptunk két konyhás pólót és egy konyhás sapkát, mint minden staff, névtáblát, és egy EisnerCamp-es kis tornazsákot. Elvittek minket Six Flags-be, és egyszer egy mozira is befizettek. Bostonba is biztosítottak buszt, de azon túl mást nem. Egyszer Louis hálája jeléül adott nekünk egy-egy belépőjegyet a közeli welnessközpontba, de aki volt, azt mondja, hogy nem valami nagy cucc. Mi nem mentünk még el, valószínüleg nem is fogunk. Az egyik lengyel sofőr mondta, Psemik, hogy ez teljesen igaz, hogy nagyon hálásak a Kitchen Staff-nak a rengeteg munkáért, de mégsem annyira, hogy különösebben megjutalmazzanak, Louis csak az izraelieket jutalmazza. De hát nem is ez a lényeg. Az utolsó elötti este a konyhán felszolgált kólás és egyéb üditős üvegek és fémdobozok visszaváltásából kapott pénzből buli lesz a konyhán, előreláthatólag sok-sok alkohollal. Már nincs is olyan messze:)

Utolsó agymenés a raktáros melóról + egy trágár vicc

Nem az egyetemnek, az életnek tanulsz... ?

A raktározás tipikusan mérnöki kihívás. Meg kell látni a problémát! Tervezni kell! Ha például bepakolod boldogan a pontosan elegendő helyre az új szállítmány csirkét, de még aznap szükséged lesz a mögötte található kóser marhára, akkor hihetetlenül beszívattad magad, mert triplán kell pakolnod a hidegben. Egy-egy polcon, hűtőn belül is észben lehetne tehát tartani a felhasználási igények (várható) felmerülésének idejét, de a két hűtő között is (van ugye a Down Freezer, a másik hűtőház). Az egész dologról a számítógépek memóriájának működése jut eszembe (mert a rövid vizsgaidőszak alatt is sikeresen az agyamra ment az Infó 2...). Mit olvassunk be a merevlemezről, mire lesz legközelebb szükségünk? És mennyit olvassunk be? (Elég lesz iksz doboz hasábkrumpli, vagy le kell majd rohanni a plusz egy dobozért a lenti hűtőbe, ha nagyon fogy?)
Kár, hogy egyszerűbb tenni az egészre és gyorsan pakolni. Meg nem is mindig tudjuk, hogy mi mikorra kell...

Mazsi viszont a mechatronikai ismereit igyekszik a gyakorlatban hasznosítani. Amikor egy tologatható kis műanyag/alumínium kocsi félig szétjött a mélyhűtőben, miközben már rápakoltunk harminc kiló fagyott marhát, a Dani tanulmányozni kezdte a helyzetet. Szeme előtt különféle keresztmetszeti ábrák peregtek, fejében az alumínium csövek teherbírását és a hidegnek a fém rugalmasságára gyakorolt hatását mérlegelte, majd megfontoltan hozzám fordult, mivel a kocsi folytonossági hiánya az én oldalamon volt. "Basszál rá egyet!", magyarázta, majd, a megoldás mérnöki egyszerűségének és zsenialitásának szóló tiszteletteljes elképedésemet habozásnak értelmezve, hozzátette: "Lábbal".
Na ezen is napokig röhögtünk.

Második fejezet : trip-day Bostonban

...amely nem is a második (de már nem emlékszem, hogy hányadik volt az utolsó normálisan számozott fejezet), és amelyben jól ismert ifjú barátaink bemutatják, hogyan lehet $16 elköltésével megnézni Bostont és egy iszonyatjó chillout napot tartani a nagy gürcölés közepette. (Nincs Micimackó!)

Az első trip-day programja Six Flags volt, azaz a marhajó vidámpark. Most érkezett el a második session kirándulónapja, ahol a kitchen staff Boston mellett döntött. A másik lehetőség egy óceánparti bícs lett volna (beach, nem bitch... kac-kac, örök poén) fürdési lehetőséggel az egész napra.

Az utazást megelőző nap szívás volt, mert akkor kellett előkészteni a reggelit és a másnapra vihető szendvicseket, meg persze összelopkodni a raktárból és a frigóból a jobb cuccokat ;) .

Délelőtt 9-kor indultunk a táborból. Beszálltunk a már jól ismert iskolabuszba és irány az autópálya! Maga az út elég uncsi volt, de azért akadt egy-két jó pillanat, például amikor rávettünk két mellettünk elhúzó kamionost, hogy bőgesse meg a kamion kürtjét. A Zozó ötlete volt és a Simpsons-ból tanulta. Király! Sajnos a jó kis Neil Young CD-nket viszont kivetették a kiöregedett rocksztárnak tűnő transzfesztita buszhifiből és valami szar diszkózenét tettek be heyette... a konyhában is állandóan ez megy. Már eléggé ki van vele a tökünk. Ja, és Marcsinról a szűkszavú lengyelről csináltunk egy vicces képsorozatot.

A buszsofőr elég jó arc volt. Amikor felszálltunk akkor egy Mick Jagger fejű kiöregedett rokker csávónak tűnt, be is rakta a jó kis gitárzenénket(lásd feljebb). Aztán kiderült az első megállónál, hogy nő, de ez mit sem változtatott a dolgon. Akkor is jó arc volt, lazán vezetett nem tolta a szokásos buszvezetős hülyeségeket és majdnem elütött egy kamiont a benzinkút parkolójában elinduláskor.

Mikor felbukkant Boston az egyik domb mögül és mindenki megpillantotta élete első felhőkarcolóit eszeveszett fényképezés kezdődött a buszon. Mindenki a bal oldali ablakokra tapadva nyomkodta a gombot. Persze jó fényképet csak én tudtam készteni, mert a sok pancser nem tudja hogy kell üvegen keresztül messzire fotózni (*kárörvendő nevetés*).

Végre megérkezünk, leszállunk a bepállott, szűk és büdös iskolabuszunkról, felnézünkaz égre és házakat látunk. Azaz felhőkarcolókat. Marhajó érzés volt, és egyben egy kicsit kellemetlen. Ekkor jösz rá, hogy most tényleg ott vagy, ott állsz és nézelődsz ahol és amit eddig még csak a filmvásznakon és képeslapokon láttál, kicsit ráébreszt hogy milyen is egy igazi "nagyváros". De ugyanakkor az is egyből befurakodik tudatod egy eldugott kis résén, hogy te most itt egy kis senki vagy... egy a sok milliárdból. Felnézel egy felhőkarcolóra és egész nyomasztó tömegével rádől a fejedre, eltakarja a napot. Egyetlen ilyen épületben ezrek dolgoznak, vagy éppenséggel tízezrek laknak(vagy egy de nagyon gazdag :) ) és te itt a tábor, a barátok és a vészkapcsolataid nélkül kevesebb ideig húznád mint az őserdőben vagy éppen a vietnámi fronton... Mindenesetre nekem nagyon jó felkészülést adott New York-hoz. Már tudom nyomokban, hogy mire számítsak... nyomokban. :D

Szóval amikor leszálltunk evvel az érzéssel és a határtalan szabadság érzetével a mellkasunkban nekivágtunk az első népszerűnek tűnő utcának és csak három forduló után jöttünk rá, hogy azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk és mit akarunk megnézni és hogy egyáltalán merre menjünk. Szerencsére azért a három forduló alatt útbaesett egy kis túrisztinfó ahol felmarkoltunk fejenként egy-egy ingyenes Boston-belváros térképet(ha már ingyen van mindenkinek kellett).

A nagy rádöbbenés sokkhatása előrántotta gyomrunkból az éhséget is valamint a táska is nehezedett, így hogy nekünk kellett már cipelni nem a busznak, úgyhogy jónak láttuk leülepedni az első alkalmas mellékutcában egy padra. Sikerült pont egy fiatal turbékoló pár elé ledöccennünk nyomorodott szendvicseket rágcsálni, szívószálas üdítőt szopogatni és fenhangon(magyarul) rácsodálkozni minden környező magas létesítményre. Egy kis kaja a hasban és már mindenki bátrabb is egy falatnyit: oda libbentünk a fentebb nevezett párocskához és a térképre mutogatva kérdőjeleket rajzoltunk a levegőbe(megkérdeztük őket hogy hol a fészkes fenében is vagyunk azon a színes vonalakkal és téglalapokkal teli lapon amit szorongattunk). Ők nem túl készségesen elmagyarázták, hogy a térképünk nem a legjobb minőségű és különben sem tudják pontosan hogy hol vagyunk most éppen(Ez kész! Ezen teljesen kiakadtunk. Helyiek és azt sem tudják hogy hol vagyunk egy belváros-térképen... ejnye...).

Erre Zozó elindult információ gyűjtésre. Kisebb nehézségek árán*, de megtudta hogy hol vagyunk éppen és már készen is állt egy napi tervvel, amit gyalog simán be tudunk járni és még király is :) .

A megvalósított terv

Innentől kezdve baromijól éreztük magunkat egész nap. Mintha egy más világba csöppentünk volna. Az igazi Amerikába, nem a tábori Amerikába :) . A Busz a Quincy Market közelében rakott ki minket úgy 11-12 felé. Este kilenkor pontosan ugyanonnan indult tovább, tehát jó kilenc óránk volt bejárni az útvonalat, amit meg is tettünk. A Quincy Market egy marhajó hosszúkás piacépület, amiben szinte csak kajáldák sorakoznak, de abból minden féle. Sushi, thai, wok, koreai, kínai, bbq, hamburgeres, tengeri herkentyűs, stb... A market mellett meg beülős éttermek és sétálóutcák vannak innen ez a jobboldali fotó is(a jobboldali szürke épület a QM).
A market utáni következő célpont a Boston Common park volt. Ez egy városliget szerű és méretű dolog, de rendben van tartva, jobb hangulata van, szellősebb és nem csak csövesek vannak benne. Addig viszont a belváros szívén kellett átvágnunk. A felhőkarcolók között tekeregve találtunk egy kis kápolnát vagy nemtommit, de marhajól nézett ki(balra a képen), mintha besompolygott volna egy kisgyerek a komoly felnőttek közé. Boston belvárosa egyébként hangulatra könnyed és laza. Nekem legalábbis így tűnt, nemtom milyen lesz majd a többi nagyváros, de Boston nagyon tetszett. A parkban jó kis dzsembori figadott. Mindenki fürdött a közmedencében, mindenki a füvön heverészett, tiszta hippi telep hangulata volt. A parkból marha jó kilátás volt Downtown Crossingra, ami megint magasházas rész. A park melletti Massechussetts State House-ot is megnéztük, ami tulajdonképpen Massechussetts állam parlamentje, vagy valami olyasmi, de nem valami nagy pukkanás... olyan mint egy dzsámi. Ja, és ráadásul be sem tudtunk menni, csak kívülről tudtuk megnézni, meg elhülyéskedni a JFK szoborral(további infóért keresse fel a galériát). A state house után folytattuk utunkat a Downtown Crossing felé.

Útba ejtettünk egy Dunkin' Donuts-ot és jól befánkoztunk és bekávéztunk(marhajó fánkokat csinálnak, nagy kár hogy magyarországról kivonult a cég). Itt a downtown-ban csak egy westernboltot akartunk megnézni, amit nem találtunk meg... pedig mentünk vagy három kört. Vagy a reklámban volt elírva az utcanév, vagy nemtom mi van. Csak azért lett volna jó, mert akarunk venni egy cowboy-csizmát majd, de még egyet sem láttunk úgy istenigazából élőben. Nna mindegy, kell hagyni valamit Nevadára is. A bolt helyett viszont találkoztunk egy kigyúrt feka csávóval aki az egyik ház állványzatán húzódszkodott... senkinek sem tűnt fel csak nekünk.

A DtC-ból egyenesen a Chinatownba vezetett utunk, ami nagyon hangulatos volt. Tényleg 70% fölött volt a sárga/normális emberek aránya és tele volt minden kína kajáldával meg zöldségessel. Volt egy nagyon hangulatos kis bejáró ami tiszta Jackie Chan filmdíszletnek tűnt, de nem fotóztuk le mert balfékek vagyunk. Viszont tele volt Dainty Dot-szerű(fotót a galériában megtaláljátok) múlt század beli éttermekkel, amik lepukkanva ott álltak és senki nem használta már... volt egy hangulata. Még akartam venni csípős szószt, de azt is elfelejtettem.

Chinatwn és a Beach Street közötti utcasarok... jók a házak :)

Chinatownból a tengerpartra akrtunk lejutni minél rövidebb úton, ezért gondoltuk, hogy ha elindulunk a Beach street-en akkor az jó irányba visz majd. Háát... kb jó irányba vitt is, de közben volt egy autópálya csomópont. A térképpel való rövid konzultáció után elindultunk északnak, az Essex street felé. Itt találtunk egy marhanagy pályaudvart amin úgygondoltuk, hogy keresztülmegyünk, mert hát miért ne, de mikor már tíz perce bolyongunk rájöttünk, hogy arrafelé nincs kijárat. De cserébe találtunk egy menő kereszteződést a pályaudvar nyugati felénél, ahol csomót pózóltunk(lásd jobbra). Volt egy kis sztori két fapofa csajjal, akik nem akartak odébbmenni, amikor fotóztunk, de leszereltük őket(bővebb információ a galériéban). Mikor végre lejutottunk a vízpartra megörültünk, ám ekkor kiderült, hogy csak egy szaros csatornánál vagyunk még és nem az óceánnál, ráadásul még a Bosztoni teadélután hajót is éppen renoválják, ezért nincs kint, nem lehet megnézni.
Nna akkor ha már ott voltunk átmentünk azon a hídon. Közben fotóztunk. Ez megint viccesre sikerült. A fotózásnál naggyon benézett egy pacák(fotót lásd a galériában), amit ott nem is vettünk észre csak utólag itt a táborban, mikor visszanéztük a fotókat. A híd egy külön kis modern városrészhez vezetett minket, ahol volt valami konferencia center, aminek a tövébe ültünk le pihenni kicsit, mert már eléggé kifáradtunk a sok gyaloglásban(itt született a következő vicces fotó , lásd balra). Ekkor már irtóra óceánpart-éhségünk volt, ughogy rászántuk magunkat(és Andrist is sikerült meggyőzni egy kis szelíd unszolás és rugdosás hatására) hogy továbbinduljunk északnak, visszamegyünk a hídon és kifekszünk az óceánpartra a maradék három órára(ekkor már fél hat magasságában jártunk). Útközben megintcsak türtént egy-két vicces dolog, mint például hogy találtunk egy vas sárkány szobrot, meg feltűnően pedofil-beütésű plakátokat a nyílt utcán(lásd a jobboldali képen, felül). Ezután már annyira otthonosan éreztük magunkat, annyira ellazultunk, hogy bevállaltuk a booty time-ozást ugyanezen a hídon. Najó több oka is volt annak, hogy pont itt tettük meg. Például az, hogy marhajó volt a háttér, meg hogy ha a pedofilok reklámozhatnak akkor egy szolíd kis booty time-on csak nem akadnak ki a bostoniak, meg hogy a kamera már naggyon merülőben volt és nem akartunk kockáztatni**. Ez meg annyira felvidított minket, hogy arra gondoltunk, "Úgy meginnék most azonnal egy jéghideg sört!". És így is tettünk.

BOOTY TIME!!

Lementünk az óceánpartra, Zozó gyorsan belemászott, mert már nem tudta türtőztetni magát, de egyből tovább is indultunk a legközelebbi "convenience store"*** felé. Megvettük a söröcskéinket, megiszogattuk a mellette levő csendes kis utcácskában egy kőpadon ülve, majd kifeküdtünk az óceánpartra és elszívtunk egy szivart, fennséges volt. Pont egy kis marina volt előttünk és voltak benne J-24-esek!!! Tiszta Balaton-hangulatom lett! :D (pont a J-ket nem tudtam lekapni, de a hangulat átjön a fotókról)

Jót beszélgettünk a jövőbeli külföldi terveinkről, kijönni megint, vagy nem... vagy inkább Londonba pincérnek, vagy mást... vagy otthon... és közben a lemenő nap fénye sötét narancsra festette a kis öböl túlpartján levő hat gyárkéményt... elmondhatatlanul jó volt. Olyan fiatalnak és felnőttnek érződütt minden... nemtudom megmagyarázni de valamit átéltünk itt együtt négyen amit továbbviszünk magunkkal, én legalábbis biztosan.

Ezután kicsit lehangoló volt visszasétálni az iskolabuszhoz és beszállni megint a konyhás csapathoz és elindulni hazafelé... De sebaj a pillanat örök marad.

Hupsz! Majdnem elfelejtettem valamit. Talán azér, mert mi is nagyon rohanva és tiszta véletlenül találtunk rá. Szóval a bejegyzés legelején említettem, hogy a Quincy Market tele van kajáldákkal. Nna mi ezt az elején nem tudtuk, mert nem mentünk be(nem is tom miért... egyszerűen csak nem jutott eszünkbe szerintem). Nna hazafelé ugye a QM-hez kellett visszamenni, mert onnan indult a busz. Volt még húsz percünk így hát elkeztünk lézengeni a market körül és betévedtünk magába a Quicy-be is. Zsibbasztó volt. Mindenfelé kajáldák, egyszerre legalább öt féle gyorséttermet látsz és legalább kétszerennyinek érzed az illatát. Mindenhol pörögnek a pultosok, osztják az egzotikus ételeket és ekkor te is odamész a kiszemelt pulthoz. Egy (itt) mindennapi Szusi-bár. A koreai pacák rádnéz és elkezdesz gondolkodni, hogy valyon makirit, vagy hikirit, vagy nagitiki vagy mi a fenét rendeljél. Erre természetesen megkérdi hogy miben segíthet. Te meg makogsz valamit majd odamondod, hogy a lehető legcsípősebbet kérem... Nna hát körülbelül nálunk is így történt. Kikaptuk a cuccokat(még egy hallevest és egy kis wasabi-t is kaptunk ajándékba) ilyen kis műanyagtálban lepattinthatós fedővel és egy pár rálcikával. Éppen hogy csak be tudtuk tolni és már rohanni is kellett a buszhoz. Mindenesetre nagyon fincsi volt, úgyhogy el is határoztuk, hogy ahol csak lesz rá alkalmunk később ott ki is fogjuk használni megint.

Huhh... Egyenlőre ennyit mára... Jó kis feltöltődés volt a sok robotolás közepette. Kellett már. Nagyon kellett... Ha "csak" ennyire lesz jó New York és Los Angeles, akkor már megérte az egész szívás egész nyáron keresztül... :D
__________________________________________________________
*: kifogott egy mexikói pacákot, aki modta neki hogy "itt meg itt vagy apukám, de gyere, szállj fel velem a buszra mert majd útközben elmagyarázom pontosabban"... szerencsére ez az opció nem volt túl szimpi Zozónak, ezért inkább visszajött. Egyébként saját elmondása szerint nem volt éles a helyzet, nem arra utazott a pacák amire ti gondoljátok csak tényleg barátságos akart lenni és sietett.
**: A Booty-time egy diszkószámnak a címe(vagy csak a slágersora... vagy valami... nem ez a lényeg), ami a "Ford Farlaine kaladjai" című filmben hangzik el, azaz kerül előadásra. Innen a hagyomány, amit végig fogunk vinni Amerikán és minden nagyvárosban vagy híresebb helyen le fogjuk magunkat videózni, amint booty time-ozunk. Ezt a családtagok kedvéért... :D
***: Olyan liquore store, ahol lehet mást is kapni nem csak piát. Magyarul kisbolt, közért... tudjátok.

"Zen, avagy a raktár-karbantartás művészete"

(A Storage Boyok sirámai.)

A raktárosi munka felelősségtudatot kíván. Ha azt írod a leltárba, hogy van tizenöt doboznyi csirke, de aztán amikor el kéne készíteni vacsorára, kiderül, hogy az mind cukkini, akkor mindenki éhen marad*. Ha - a fenti esetből okulva - legközelebb azt írod, hogy nincs cukkini, pedig van még tizenöt papírládányi, akkor egyrészt a következő rendelés után tokától bokáig leszel cukkinival a hűtőszobában és nem fogsz elférni semmivel (lásd következő bekezdés), másrészt legalább a fele rátok rohad, még ha két napig csak cukkinivel tápláljátok is a tábort, azaz mindenki jól megszívja.**

A raktárosi munka elhivatottságot kíván. Egy hideg reggelen, didergősen kelve (pedig este még egy szál pólóban is meleged volt az ágyban), a konyhába zombi állapotban megérkezve az utolsó dolog, amihez kedved van, nehéz kartondobozokat pakolni magas és alacsony polcokra. (Hát még ha mindezt nem a szárazraktárban, hanem a hűtőben vagy - neadj'isten - a mélyhűtőben kell csinálnod!) Mindig mindennek rendben kell lenni, akkor is, ha éppen miután rendet raktál, a konyhai személyzet étkezni kezd, azaz magyarul: egy csapat gátlástalan, ingerült és kiéhezett csürhe beszabadul egy szűk helyre (a hűtőbe), és olyan dolgokat művel ott, amitől egy átlagosnál bunkóbb vaddisznó is elszégyellné magát. Ezek után pedig vedd komolyan a feddést, hogy miért nincs minden tál maradék vagy előkészített étel előírásszerűen lefóliázva és dátumozva!

Ellenőrzés, pipálás, aláírás.

A raktárosi munka gyors döntéskészséget és persze fizikai gyorsaságot is kíván. Az ember azt hinné, a raktárosoknak mindig van ideje piszmogni a pakolgatással, holott gyakran inkább úgy fest a helyzet, hogy amikor éppen békésen paradicsomokat szeletelsz, a főnök odajön, és közli, hogy egy szállítmány van érkezőben, leszel szíves átvenni. Ilyenkor (a hamarosan úgyis megérkező stresszt előre is levezetendő) beledöföd a kést a legközelebbi kollegádba, a paradicsomokat a falhoz vágod, nagyot káromkodsz, majd futva indulsz a konyha hátsó bejárata felé, aztán megcsúszol a forró olajon, amit a szakácsok a földre csorgattak, három métert korcsolyázol a gumitalpú kölcsönklumpádban, miközben az egyensúlyod megőrzése érdekében vadul kalimpálsz a legszebb Tom & Jerry-s hagyományok szellemében, aztán belekapaszkodsz a fuvaros srácba, aki a kamionnal érkezett és a ládákat pakolja éppen, kirántod a zsebéből a számlát/árulistát, amit majd alá kell írnod, miután alaposan ellenőrizted, hogy minden ténylegesen meg is érkezett, "hol tartasz, haver?", hörgöd közben közvetlen modorban bele a faszi fülébe, mire ő vigyorogva biccent a hűtő felé, bár az iPodját nem kapcsolta ki, de még így is hallja felcsapó átkozódásodat, mert ez azt jelenti, hogy a raktárral már végzett a fickó, szóval rohansz a raktárba, ahol - legrosszabb félelmeidet beigazolva - hatalmas halomban állnak a chipses, peanut butteres***, salátaöntetes, lisztes, cukros, sütiporos, eldobható só- és borsszórós, kiscsomagos majonézes, ketchupos, mustáros, jelly-s, juharszirupos stb stb stb kartondobozok, mindegyiken egy kicsi, ördögien gonosz módon mindig más oldalra ragasztott sárga vonalkóddal, amit - ha nem ismered fel elsőre a cuccot - meg kell keresned a dobozokon, széttúrva, feldöntve és átpakolgatva a felhalmozott tornyokat, mindeközben pedig észben tartanod, hogy melyiket pipáltad ki a listán és melyiket nem, persze, hogy hiányzik valami, a fejedhez kapsz, üvöltesz, mi a !%§#@ért nem tudott a főnök előbb szólni, hogy a pakolás elejétől itt legyél?, csak annyit raksz a helyére, amennyit muszáj, aztán rohansz a hűtőbe, szanaszét kupac doboz/zsák banán, barack, alma, cukkini, paprika, krumpli, uborka, háromféle saláta, sajtok, tejszínek stb látványa fogad, plusz néhány kóbor dinnye, a delivery-s manusz ráadásul már a mélyhűtőbe pakol, látod a kis ablakon keresztül, neked viszont csekkolnod kell még itt mindent, ahol még csak sárga vonalkódos papír sincs mindenen és az új dinnyék például megtévesztően hasonlítanak a régi dinnyékre, pörögsz, nem érzed a hideget, "mindössze" egypár spéci sajt hiányzik, a mélyhűtő hamar megvan, közben az ürge kint becsukja a rámpát a kamionba, a számlára vár, amit te nem írhatsz alá, "hol vannak a csokis sütik?", makogod, igyekszel szemét, kegyetlen alaknak tűnni, hogy tiszteljenek a szállítók és ne csesszenek ki veled, de ez persze nem parázik, a körmeit piszkálja elgondolkozva, "ja, azokat utólag raktam be, máshol voltak a kamionban, nem a száraz cuccok között", mondja végül, pipálsz, "a sajt sincs meg, te szemét dögkeselyű, ezt nem úszod meg!", rikoltod vérben forgó szemekkel, "a sajtot már elvittem, kell az ebédhez", szól mögötted a főnök hűvösen és tarkón ver egy sokszáz-főre-készülő-rántotta-keverő lapáttal, majd aláírja az utolsó számlát is és úrias intéssel elküldi a Delivery Boy-t, aki alázattal csattintja neki bokáit össze, és mielőtt kimúlsz, érzed, ahogy a többi raktáros kollegád áttrappol holttesteden, akik eddig a másik (mély)hűtőházban pakolták a dobozokat, hogy legyen elég hely, és azért nem tudtak segíteni, ezután feltámadsz és elkezded végül a három külön helyen a helyükre pakolni a dobozokat, azaz a munka nagyja még hátravan...

Csak a fotó kedvéért álltunk meg a pakolással!

A raktárosi munka jó emberismeretet, magas szociális képességeket és ügyes politikai készségeket kíván. Jól ki kell jönnöd a főnökökkel (alap), a szakácsokkal (hasznos), a szállítókkal (még hasznosabb) és a hideggel (leghasznosabb). Tudnod kell minden helyét, jelöléseket és feliratokat kell készítened, amit mindenki tökéletesen figyelmen kívül hagy, helyre kell hozni a hibáikat, a helyére kell tenned, amit rossz helyre pakolnak, le kell fóliáznod utánuk a tálakat stb stb stb. Ezenkívül a többiek (= többi Kitchen Staff-os) ellenérzéseivel is meg kell küzdened, akik nehezményezik, hogy lelépsz az étkezések után esedékes "Mosogatógép-Szörnyeteg Táplálása" című szent és méltán retteget művelete közben (tudniillik tökig**** zsíros és vizes leszel), ha éppen akkor érkezik egy szállítmány.


-------------------------------------------------------------------------------------------------
* : Már aki nem szereti a sült cukkinit.
** : Kivéve aki nagyon szereti a cukkinit.
*** : Röviden "peanut". Sok, nagyon sok jött belőle (ingyen, nemtomhonnan), legalább tízen pakoltuk egy órán át a kamionról egy másik raktárépületbe. Rengeteg vicc született. "Kér valaki egy doboz peanut?", "Nem! Unom már nagyon a peanut!", "Én is! Hát, fiúk, sosem hittem volna, hogy lesz olyan, amikor látni sem akarok több peanut..." stb, el tudjátok képzelni.
**** : Elnézést, de hát mit tegyünk, ez van.