Kulináris Klub

Először is egy általános megfigyelés az amerikaiak étkezési szokásairól: ebben is elvakultan megalománok, mint minden mással kapcsolatban (például: autók). Minden mindenhol úgy van kitalálva, hogy sokat fogyassz. Egy "kis" - fél liter - kóla másfél dolcsi, az egy literes viszont csak kettő, menüben pedig (hambi, krumpli) gyakorlatilag ingyenre jön ki. És ez mindenhol így van. Csirke nuggetsből húsz alig drágább, mint tizenkettő. Fagyiból a kicsi is túl sok, de a tényleg baromi nagy adag alig kerül többe. Egyszerűen nem érdekli őket, hogy milyen aránytalan ez így, a fő, hogy egyél, igyál, vegyél, vigyél többet mindenből. Elsőre kicsit nyomasztó ez, és a magyar számító sóvárság arra készteti az embert, hogy a legnagyobbat vegye, mert "az éri meg a legjobban", aztán kezdesz rájönni, hogy egyszerűen felesleges a Deluxe menüt venni, mert alig bírod betömni, és újra visszaállsz a kevesebbre. (Aztán végül megszokod, hogy mindenből mégis újra sokat veszel, de ez már az utolsó stáció...)

Az ázsiai konyha sok tekintetben olyan helyet foglal el itt az étkezésben, mint otthon: a legolcsóbb lehetőség normális mennyiségű meleg kaját enni bárhol a városban és mindenhol megtalálható (persze Chinatownban hihetetlen mennyiségű kisétterem és ázsiai büfé van). Az otthonitól kicsit eltérő az alap ízvilág, de gondolom az echte kínaitól meg mindkettő legalább annyira eltér. Itt például nagyon szeretik a zellert (a zöld száráról van szó) és a brokkolit, ezekkel a kínai kajákat is megtömik.

Az egyik legolcsóbb reggelink Chinatownban a rizsleves volt. Érdekes étel: baromi sűrű, laktató és tápláló, távolról egy híg tejberizsre hasonlít, de ízre nem tejes (szerintem rizsliszttel sűrítik) és persze nem édes, hanem sós. Egy kis póréhagymával és apróra vágott pirított hússal is megszórják (ízlés szerint disznó vagy marha), de azt csak szolidan. Három dolcsiért egy akkora csöbörrel mértek belőle, hogy reggelire ha abból megeszik az ember egyet, akkor utána két óráig nem tud gondolkozni (és járni is csak nehezen), mer' annyira behúzza a gyomrod.
Chinatownban egyébként mindent lehetett kapni, de nemcsak éttermekben meg büfékben ám! A közeli sarki szupermarketben kosarakban álltak a különféle szárított apró halak, rákok és egyéb csemegék.

Magyarországhoz képest különbség: a szusi nem luxuscikk! A tipikus kínai gyorskajáknál persze drágább, de nem sokkal, a nyolc makis előre összeállított műanyag szusiszett (wasabival és - a száj megnyugtatására - gyömbérrel, meg persze kis zacsikban szójaszósszal) három dolcsi volt Chinatownban, annyiért meg egy hamburgernél többet nem kapsz.
Ugyanez a csomag szusi egyébként Great Barringtonban is kapható volt, csak ott nyolc dolcsit kértek érte. Attól függetlenül beszarás, hogy egy kis new englandi városkában a paprika és a paradicsom mellett szusit meg kétféle szakét is találsz a boltban, de a belvárosban is egymást érték a thai, indiai és mexikói éttermek. Ez persze New Yorkra hatványozottan igaz, de a great barringtoni példa bizonyítja, hogy a különböző nemzetek konyhái valószínűleg egész Amerikában elterjedtek, és a currys csirke meg a taco ugyanolyan kevéssé lep meg egy átlag ittenit, mint egy kutyaközönséges hamburger.

Apropó hamburger: de a McDonald's-ra és társaira tessék gondolni! Itt az a drágább és vackabb hamburgeresek közé tartozik. A filmekből (mondjuk a Ponyvaregényből) ismerős boxos-beülős piros műbőr üléses hamburgereseknél viszont egészen gyakori vendégek vagyunk (ahhoz képest, hogy otthon mennyit hamburgerezünk...), mert olcsó, gyors és mindenhol megtalálható, ráadásul korrekt méretű és ízű (valódi marhából készült húspogácsát tartalmazó...) szendvicseket lehet kapni, amivel (a szalmakrumplit is számítva) simán jól lehet lakni.

"America Runs On Dunkin'!" Ez a jó öreg fánkoslánc szlogenje, és ha egész Amerikára nem is, de miránk legalábbis teljesül. Nekem régi vágyam volt újra Boston Krémesezni egyet, amióta Magyarországról eltűnt a Dunkin', de a többiek is hamar rákattantak a fánknak hívott, igen addiktív kalóriabombákra. Külön öröm, hogy náluk lehet tisztességes erős kávét is inni, ráadásul olcsón. Igaz, ehhez háromszor el kell ismételni, hogy kicsi, erős eszpresszót kérsz, de hát mégiscsak Amerikában vagyunk... (Egyszer simán eszpresszót kértem, erre megkérdezték, hogy hidegen-e vagy melegen, én pedig a hideg presszókávé gondolatától érzett undor által elvakítva, gyanút nem szimmatva mondtam, hogy meleget, mire kihoztak egy naaaagy pohár tejeskávét. Hát igen, ha hidegen is lehet inni, akkor nyilván nem ugyanarra gondoltunk...)

És a végére még egy érdekesség: Amerikában rengetegen esznek nap mint nap gyorséttermekben (és nem otthon), de a legtipikusabb takeout étkezés (amire külön menük, külön akciók vannak mindenütt) nem az ebéd vagy a vacsora, hanem a reggeli. Itt nagy kajálással szokták kezdeni a napot az emberek.

Magyarok New Yorkban

New York tele van magyarokkal!

× barna zacsis csaj - tipikus hülye helyzet, elkezdtünk beszélni a táskájáról (Zozzer: "Ezt nem hiszem el! A Jóbarátokban volt egy Big Brown Bag feliratú papírzacskó, erre itt ez a nő egy Medium Brown Bag-es zacskót visz..."), ő meg egyre jobban mosolygott, aztán épp amikor más irányba fordult, a Zoli hangosan megszólalt: "Te, szerintem ért magyarul!", a nő pedig visszafordult és mondta, hogy igen, ért. Rájöttünk tehát, hogy vigyázni kell. De nem vigyáztunk. Lásd később.

¤ zombicsaj - ez egy perverz boltban dolgozott (csontokat, műkövületeket lehet venni), és utálta a külföldi magyarokat, akik szerinte tahók. Azt mondta, hogy amikor elárulta a magyar étteremben, ahova betért egy rég nem ízlelt somlóira, hogy ő is magyar, nagyot csökkent a kiszolgálás színvonala. Milyen dolog ez?

> koros zsidó - na ez nem magyar, viszont volt Magyarországon. Egy ruhaboltja van a Broadway-en, ahol eljátszotta, hogy az angol kiejtésünk alapján ismert rá a nemzetiségünkre, mert ő egy nagy nyelvészzseni, aki minden kiejtést felismer (biztos túl sokszor látta a My Fair Lady-t...), pedig addigra már egy csomót beszéltünk bent magyarul. Az országunkról tudott is egy-két dolgot, de én már ott leírtam, amikor előadta, hogy Pestet rühelli és mindig Budán száll meg. Aztán előadott egy-két sztorit arról, hogy gyakran cserélgeti a bérelt limuzinsofőrjeit, mert ő egy tökös gyerek, meg hogy milyen volt, amikor héberül befenyítette a budapesti kaszinó tulaját, aki meg akarta őt várakoztatni a nyereménye kifizetésével. De ez igazából tök mindegy most, ugorgyunk.

= könyvüzletes csaj - róla csak túl későn, kifelé menet derült ki, hogy magyar, ami azért kínos, mert éppen előtte az a nem éppen túl kulturált és cizellált mondat szaladt ki fogaim kerítésén, hogy "A k*rva életbe, itt annyi k*rva jó könyv van, amit k*rva szívesen megvennék!!!". (Mentségemre szóljon, hogy ez igaz volt. Viszont nem vehetünk túl sokat, mert pénzben is sok meg helyet is foglal, ami nincs szabad.) Utána viszont jót vitatkoztunk arról a fiúkkal, hogy alapvetően tahó dolog-e ilyen stílusban nyilatkozni - de legalább szépirodalmi könyvekről és arról a bánatról, hogy nem vehetünk meg túl sokat közülük.

? kulturált győri testvérpár - ővelük a hostelben találkoztunk. Hozzánk hasonlóan egy táborban dolgoztak, de mivel a konyhát túl melósnak érezték, inkább housekeepernek jelentkeztek. Napi tíz-tizenkét óra konyhai meló helyett napi öt óra vécépucolás. Hehe, szerintem ők jártak rosszabbul... :)))

÷ papper a metrón - ő a hatvanas években lépett meg otthonról és húsz éve volt Magyarországon az idei látogatása előtt. Magyarország szörnyű hely, pocsék lehet ott élni, mondta elnéző mosollyal. Úgy tűnt a ruhája alapján, hogy jól megy neki kint. Mondtuk, hogy adjon pénzt, sokat, de nem ment bele.

$ Hungarian Pastry Shop - népszerű harlemi cukrászda, ahol Rigó Jancsitól a dobostortán és a képviselőfánkon át a fekete erdei tortáig és a magyaros rétesig mindent lehet kapni. A kiszolgáló lányok közül volt néhány magyar, meg persze a cukrász is az. Nem lepődtek meg rajtunk, de szerintem azért örültek. Dobos tortát ettünk, finom volt!

Disznóvér, kóser só (visszatekintés)

Menzakaja - kóser, nem kóser?

Rövid válasz: nem, a táborban az általunk készített ételek alapvetően nem voltak kóserek.
Hosszú válasz: a kóserség nem egyértelmű fogalom, hanem különböző szintjei vannak. Ez így persze furcsa így, egy igazán nagyon-nagyon ortodox zsidó azt mondaná, hogy dehogynem, valami vagy kóser, vagy nem az. Akkor viszont úgy fogalmaznék, hogy számomra úgy tűnik, a vallási értelemben vett „zsidóságnak” vannak különböző szintjei: ki mennyire veszi szigorúan a Bibliában írott isteni törvényeket.

Disznóhúst például nem szolgáltunk fel és nem készítettünk soha egyszer sem a konyhában, mint ahogy tejtermékek és hús sem fordult elő a menüben egy étkezés alatt, mert ezek nagyon nem kóser dolgok lettek volna, azonban a felszolgált húsok nem voltak teljesen kóserek mégsem, mert ahhoz egy csomó speciális előírásnak teljesülnie kell, például az állat felnevelését és levágását illetően, valamint egy rabbi áldása is kell a húsra meg a felügyelete a gyárban. Ezek miatt a kóser hús sokkal drágább, mint a nem kóser, így hát csak annak készítettünk kóser ételeket, aki otthon sem evett soha semmi mást, ők pedig ­maroknyian voltak az egész táborban. De a poén az, hogy még így sem volt 100%-osan kóser, amit ettek, mert ugyan külön kanállal szedtük, mint a nem kósert, azonban mosogatás után ugyanoda kerültek a kanalak, mint ahogy a tálcák is, szigorú értelemben azonban ha egy kóser dolog nem kóserrel érintkezik (egy tányéron egyszer nem kósert ettek…), akkor az megszűnik kósernek lenni. (Az igazán ortodox zsidó otthonban külön főző- és étkészletet használnak a tejet tartalmazó és a húsételek elkészítésére és elfogyasztására.) Egyszóval ez a kóserség egy érdekes dolog, és túl könnyű lett volna nem komolyan venni, ami hiba, mert ha valakinek egy bizonyos szintnyi kóserség még kell, akkor nekünk, konyhásoknak, az a feladatunk, hogy legalább annyi kóserségi szintet biztosítsunk…
A kóserség „hivatalos” előírásairól és törvényeiről bővebben itt lehet olvasgatni:
Wikipedia bejegyzés