Visszatekintés - A repülőút
Csakis a ti kérésetekre...
Korai kelés, Ferihegy 2A, csodálkozás, hogy nem is onnan indul a gép, átkutyagolás 2B-re. Búcsúcigó, filózás, hogy visszajövünk-e még...
A Campleaders-ből is felbukkant két kedves munkatárs, akik az utolsó (hazai földön felmerülő) guzmikat próbálták elsimítani. Persze velünk nem volt gondjuk. ^^
Aztán végre felszálltunk a gépre, másfél órás volt az út, de még így is kaptunk egy kis kompakt kaja pakkot az ölünkbe, hogy kilötyögtethessük a szószokat.
Rómában átszálltunk egy olasz járatra, ami egyenesen New Yorkba ment. A csomagjainkat nem kellett felvenni, a terminál nem volt messze stb. Ez az út már hosszabb volt, kábé kilenc óra. Megnéztünk egy hihetetlenül szar, ócska, szánalmas amerikai családi filmet is, végig abban reménykedve, hogy "ennél gagyibb már nem lesz", meg egy másikat is, ami nekem nagyon bejött (The Missing Star, egy nyugis, lassú, filozófikus olasz-kínai kicsit romantikus játékfilm). A repülőn két étkezés volt meg ingyen italok (kóla, gyümölcslevek, de még bor is!).
Gondoltam is, hogy jól be kéne rúgni, ha már tíz kilóméter magasan vagyok és könnyebb dolgom is lenne, de aztán nem mertem, nehogy ne engedjenek be New Yorkban a határon. A vízumunk ugyanis, amit a budapesti amerikai nagykövetség adott, nem tutibiztos vízum, hanem csak az az időintervallum, amin belül egyáltalán ott lehetünk. De a végső dátumokat ott, az amerikai reptéren írja rá valami Jim Jack! Amúgy meg elég furcsa volt este hétre megérkezni New Yorkba egy korai kelés és két fárasztó repülőút után, aztán átállni az ottani időre (délután egy óra, ragyogó napsütés). A gépen még több kaját kaptunk, meg párnát is.
New Yorkban sok ember szállt le velünk együtt a gépről, féltünk, hogy nem érjük el egy órán belül a buszt, amivel a táborba visznek. Ehhez képest ki kellett tölteni egy lapot, hogy nem akarunk döglött papagájokat és romlott húskonzerveket becsempészni, aztán egy faszi ujjlenyomat-ellenőrzést végzett (a vízumigénylésnél, Budapesten már vettek egyszer) mindkét kezem mutatóujjáról, töltögetett egypár papírt, aztán intett, hogy húzzak a szomorú életbe. Három hosszú percig álltam ott előtte, készen arra, hogyha faggatni kezd, rafintált, körmöntfont körmondatokkal meggyőzzem, hogy nekem otthon két barátnőm és három feleségem van, minddel van gyerekem is, abszolút vissza akarok menni Magyarországra három hónapon belül, véletlenül sem maradnék kint vízum nélkül, és különben is, utálom az amerikaiakat és már most honvágyam van. Ehhez képest ő mindvégig összesen két szót mondott ki ("Left!" és "Right!", az ujjszkennerre bökve), én pedig egyet (egy barátságos "Hi!"-t, az elején, amire nem reagált, ezek után meg én sem strapáltam magam). A vámon pedig egy barátságosan vigyorgó fekete fogadott minket, aki háromszor is megkérdezte, hogy tényleg nincs-e nálunk bármiféle húsnemű vagy egyéb tiltott termék, majd amikor már biztosra vettem, hogy gumikesztyűt húr és mélyen a seggünkbe túr, vigyorogva továbbengedett minket, anélkül, hogy belenézett volna a táskába. (Úgyhogy legközelebb azért hozok magammal egy-két csirkés szendvicset meg egy kompótnyi romlott csigát, fúj.)
Ezek után felszedtek minket egy sárga iskolabusszal és elhoztak a táborba, slussz-pász.
Coming up next:
- Most már beszéljünk végre a kajáról, de tényleg!
- Orosz és ukrán káromkodások! Pasól ná huj szúká!
- Első benyomások Amerikáról (kocsik, városok, beszélgetés, sör, trükközés).