Fata morgana, avagy félelem és reszketés Las Vegasban (2. rész)

(Elvétve: trágár content! Deeply sorry vagyunk, de az igazság néha csupasz!)

Kurvák, rohadékok meg a Csontok - "Mama Told Me Not To Come"

Las Vegasban, ahogy Nevada nagy részében is, illegális a prostitúció. (Máris a kivételekről olvasnál? Erre hagyd el blogunkat, bűnös lélek.) Azzal, hogy ezt már most elmondom, nagy szemétséget követek el, méghozzá hatalmasat, és ami még rosszabb, önmagunkkal szemben, akik szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy amikor kint voltunk, általában és alapvetően vágtuk a helyzet, ez viszont nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne Vegassal kapcsolatban (így nemtelen szándékunkról persze - előrelátó módon - az előző postban már lemondtunk). Mi ugyanis az éjszaka folyamán tekintélyes mennyiségű (amúgy mezei gyaloglással múló) időt töltöttünk azzal, hogy olcsó minőségű papírra nyomott, minden egyes utcasarkon színes konténerekből hozzáférhető ingyenes újságokat nézegettünk (illetve a benne található képeket, amik nagyrészt apró fekete téglalapokkal többé-kevésbé kitakart, ám jól láthatóan borotvált szemérmű lányokat-assznyokat ábrázoltak), az utakon pedig körbe-körbe furikázó teherautók oldalára ragasztott plakát méretű call-girl reklámok szórakoztattak minket. Hogy akkor a prostitúció hogy lehet illegális?, kérdezgettük egymást, hiszen amúgy is nyilvánvaló az egész: a hirdetések egyaránt felvonultatnak ügyes nyelvű ázsiaiakat, hosszú combú feketéket vagy éppen "fiatalsággal nem pótolható tapasztalattal rendelkező" MILF-eket (Para-Kovács féle szabad fordításban: "kúrható negyvenes"), akik negyven percen belül a lakásodra érnek. Minden újságban azonban szánnak rá helyet - két sort nyolcas betűmérettel szedve, amit persze a kutya sem olvas el a meztelen nők színes képei alatt -, hogy felvilágosítsanak: Vegasban a prostitúció illegális, ha ilyet cselekményt észlelsz, sőt bizonyítani is tudod azt, ők mindent megtesznek, ami tőlük telik: újságuk következő számából kiveszik az illető hirdetést... De hát Vegasban, a szemfényvesztés városában ez a hatalmas méretű, már-már cinkos kacsintással felérő kiskapu tökéletesen jók működik a többi illúzióval együtt.
Miután megnéztük a várost kocsiból és feltankoltunk sörökkel (csakis Budweisert! a local sörök nem jók, az import a divat, többek között ausztrál (Foster's), holland (Heineken) és cseh (Budweiser mindenütt) sört isznak errefelé sokat), Vegas kevésbé felkapott területei felé vettük az irányt.
Hátborzongató volt. A belvárosi új Stripen látható tömegnek, rongyrázásnak és a külföldi turistáknak nyoma sem volt. Egy-két utcasaroknyi hosszon volt egyáltalán annyi neonreklám, ami emlékeztetett az új Vegas csillogására, más helyeken viszont még az sem, csak lerobbant, kifejezetten ijesztő kinézetű játéktermek (a Nyugati tér aluljárójának késes hangulatú, közvécé melletti kocsmája sehol sincs ehhez képest...). Az egyik, a lerobbantak közül a legnépszerűbb, egyetlen hatalmas teremből állt, ami tele volt gépekkel és szakadt, ideges, szomorú és dühös emberekkel, öreg Csontokkal a vegasi ember-temetőben. Nem beszélgettünk eggyel sem, de nem is bánom. Vegas a Stripen kívül mindenhol kibaszott lehangoló (a Stripen is, csak ott túl sok minden történik ahhoz, hogy ezt észrevedd). Úgy tűnt, annyira kilógunk a környezetből, hogy bár végig meg sem álltunk, már a nyitott kabrió és a kocsiból hallatszó zene is elég volt ahhoz, hogy odaüvöltsenek néhányan valamit az út mellől. Később aztán eszünkbe jutott, hátha csak szóltak, hogy nem voltak felkapcsolva a fényszórók, de mivel utólag már nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg ez volt-e a helyzet, ennyiben hagytuk a kérdést. A nem felkapcsolt lámpa gyanúja meg onnan támadt fel, hogy még mikor az első sokk hatása alatt az új Stripen megálltunk ingyen kurvásújságot tankolni meg infót szerezni Zozónak a holnapi szállásáról, a továbbinduláskor elfelejtettem felkapcsolni a lámpát, a motoros rendőrök meg odaszóltak a pirosnál, mikor megálltak mellettünk, hogy "A lámpát azért kapcsoljátok fel, fiúk...", aztán unottan elfordultak, mire mentegetőzni kezdtem volna. Azt hiszem, ha totál részegen a kormányon ülve vezettem volna a kocsit, miközben a hátsó ülésre hányok, akkor is csak lesajnálóan csóválták volna a fejüket. Ez persze valószínűleg nem igaz, de kint (külföldön, Amerikában, pláne Vegasban) megcsavarodik egy kicsit az ember gondolkodásmódja...


Feladjuk a harcot - A dzsungel szintjei - "Magic Moments"

Amikor végre visszakeveredtünk a szállásunk megnyugtató "már-majdnem-belváros" közelébe és leparkoltuk a Kék Cápát, az első dolgunk volt kinyitni a söröket és végigheverni a hostel parkolója mögött felállított fa napozószékeken. Éjszaka volt, mi pedig kigombolt hawaii ingekben és színes rövidnadrágokban ültünk ott és jobban meg voltunk zavarodva, mint az út során eddig bármikor. Elég viccesen festhettünk.
- Én nem akarok visszamenni - mondtam az első ampulla (háromdecis üveg, haggyámá'!) Budweiser után. - Nagyon sajnálom, de nem tudok visszamenni. Ez nem embernek való. Ez túl sok. Menjetek nélkülem, addig elüldögélek itt. - Néztem az arcokat. Vajon csak én készültem ki ennyire, mint sofőr?
- Ne csináld. Játszani kell! Szűz kéz biztos nyer!
- Én nem akarok visszamenni.

Három körül indulhattunk el. Kellett az az idő, hogy összeszedjük magunkat...

A legendás Circus Circusba mentünk játszani. A filmbeli cirkuszi rész már nincs meg, de hát a hatalmas integető neon Marlborlo Mant sem találtuk, Vegas változik. A Circus Circus hatalmas méretű hely így is, és mi csak a földszintet láttuk, ahol a játékgépek vannak. A játék az csak játék, nincs mit mesélni. Az egyik automata olyan, mint a másik, kint és itthon. Össze-vissza bóklásztunk, huszonöt, később egy centes alapon játszottunk el tíz-húsz dollár körül fejenként. A pódiumra kiállított sportkocsin és körülötte az egycentes félkarú rablókon röhögtünk egy nagyot, később Danit és Zoli Juniort kidobták, mert egy alkalmazott, akinek ez volt a munkája, odaért körútján és igazolványt kért tőlük. Udvariasak voltak, még szóltak is nekem, miután igazoltam az életkoromat ("nem tudom, mik a tervei, csak értesítem, hogy a barátjai távoznak"), hogy feleslegesen ne várjanak rám kint.
Világosban értünk haza, a koránkelők éppen indultak játszani.


Vissza a valóságba - "Viva Las Vegas!"

A másnap furcsa volt. Fáradtan ettük a Carl's Jr hamburgereket és nem akartuk elhinni, hogy ez ugyanaz a város. Farkas báránybőrben. Még sokkal jobban átütöttek helyenként a lerobbantság kopásnyomai. Ráadásul a feladat az volt, hogy olcsó szállást találjunk Zozónak, úgyhogy szépen körbejártuk a peremkerületeket. Olcsó szoba nem volt sehol, de erre ráment a délutánunk. Addigra a Maci kitalálta, hogy a reptéren alszik. Kalandnak kaland, de én nem hiszem, hogy megcsináltam volna. Azért vicces volt, ahogy lecsöveltünk egy konnektor közelébe, lepakoltuk a csomagokat és dvd-ket írogattunk ki a képekkel, amiket eddig a laptopon szállítottunk. Zozó örült volna, ha maradunk - másfél nap unalom várt rá -, mi viszont le akartuk tudni a San Franciscoig vezető hosszú (egy napra túl kemény) út egy részét. Menni kellett.

Las Vegas maradt számunkra, ami addig is volt: illúzió, legenda, a valaha létrejött leghíresebb, legnagyobb és legtöbb pénzt megmozgató fata morgana, ami már távolról is rothadástól bűzlik, mégis közelről is működik a mágiája. Éjszaka érkeztünk meg, másnap pedig még az este beállta előtt indultunk tovább, teli megemészhetetlen, ragacsos emlékekkel a tegnapról, míg a késő délutánból ébredő álmos sivatagi városka már ezeréves, ördögi maszkját próbálgatta, az autópálya szembejövő sávjain pedig befelé igyekezett a csorda, a friss hús... az eljövendő éjszaka tápláléka.