Fata morgana, avagy félelem és reszketés Las Vegasban (2. rész)

(Elvétve: trágár content! Deeply sorry vagyunk, de az igazság néha csupasz!)

Kurvák, rohadékok meg a Csontok - "Mama Told Me Not To Come"

Las Vegasban, ahogy Nevada nagy részében is, illegális a prostitúció. (Máris a kivételekről olvasnál? Erre hagyd el blogunkat, bűnös lélek.) Azzal, hogy ezt már most elmondom, nagy szemétséget követek el, méghozzá hatalmasat, és ami még rosszabb, önmagunkkal szemben, akik szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy amikor kint voltunk, általában és alapvetően vágtuk a helyzet, ez viszont nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne Vegassal kapcsolatban (így nemtelen szándékunkról persze - előrelátó módon - az előző postban már lemondtunk). Mi ugyanis az éjszaka folyamán tekintélyes mennyiségű (amúgy mezei gyaloglással múló) időt töltöttünk azzal, hogy olcsó minőségű papírra nyomott, minden egyes utcasarkon színes konténerekből hozzáférhető ingyenes újságokat nézegettünk (illetve a benne található képeket, amik nagyrészt apró fekete téglalapokkal többé-kevésbé kitakart, ám jól láthatóan borotvált szemérmű lányokat-assznyokat ábrázoltak), az utakon pedig körbe-körbe furikázó teherautók oldalára ragasztott plakát méretű call-girl reklámok szórakoztattak minket. Hogy akkor a prostitúció hogy lehet illegális?, kérdezgettük egymást, hiszen amúgy is nyilvánvaló az egész: a hirdetések egyaránt felvonultatnak ügyes nyelvű ázsiaiakat, hosszú combú feketéket vagy éppen "fiatalsággal nem pótolható tapasztalattal rendelkező" MILF-eket (Para-Kovács féle szabad fordításban: "kúrható negyvenes"), akik negyven percen belül a lakásodra érnek. Minden újságban azonban szánnak rá helyet - két sort nyolcas betűmérettel szedve, amit persze a kutya sem olvas el a meztelen nők színes képei alatt -, hogy felvilágosítsanak: Vegasban a prostitúció illegális, ha ilyet cselekményt észlelsz, sőt bizonyítani is tudod azt, ők mindent megtesznek, ami tőlük telik: újságuk következő számából kiveszik az illető hirdetést... De hát Vegasban, a szemfényvesztés városában ez a hatalmas méretű, már-már cinkos kacsintással felérő kiskapu tökéletesen jók működik a többi illúzióval együtt.
Miután megnéztük a várost kocsiból és feltankoltunk sörökkel (csakis Budweisert! a local sörök nem jók, az import a divat, többek között ausztrál (Foster's), holland (Heineken) és cseh (Budweiser mindenütt) sört isznak errefelé sokat), Vegas kevésbé felkapott területei felé vettük az irányt.
Hátborzongató volt. A belvárosi új Stripen látható tömegnek, rongyrázásnak és a külföldi turistáknak nyoma sem volt. Egy-két utcasaroknyi hosszon volt egyáltalán annyi neonreklám, ami emlékeztetett az új Vegas csillogására, más helyeken viszont még az sem, csak lerobbant, kifejezetten ijesztő kinézetű játéktermek (a Nyugati tér aluljárójának késes hangulatú, közvécé melletti kocsmája sehol sincs ehhez képest...). Az egyik, a lerobbantak közül a legnépszerűbb, egyetlen hatalmas teremből állt, ami tele volt gépekkel és szakadt, ideges, szomorú és dühös emberekkel, öreg Csontokkal a vegasi ember-temetőben. Nem beszélgettünk eggyel sem, de nem is bánom. Vegas a Stripen kívül mindenhol kibaszott lehangoló (a Stripen is, csak ott túl sok minden történik ahhoz, hogy ezt észrevedd). Úgy tűnt, annyira kilógunk a környezetből, hogy bár végig meg sem álltunk, már a nyitott kabrió és a kocsiból hallatszó zene is elég volt ahhoz, hogy odaüvöltsenek néhányan valamit az út mellől. Később aztán eszünkbe jutott, hátha csak szóltak, hogy nem voltak felkapcsolva a fényszórók, de mivel utólag már nem tudtuk eldönteni, hogy tényleg ez volt-e a helyzet, ennyiben hagytuk a kérdést. A nem felkapcsolt lámpa gyanúja meg onnan támadt fel, hogy még mikor az első sokk hatása alatt az új Stripen megálltunk ingyen kurvásújságot tankolni meg infót szerezni Zozónak a holnapi szállásáról, a továbbinduláskor elfelejtettem felkapcsolni a lámpát, a motoros rendőrök meg odaszóltak a pirosnál, mikor megálltak mellettünk, hogy "A lámpát azért kapcsoljátok fel, fiúk...", aztán unottan elfordultak, mire mentegetőzni kezdtem volna. Azt hiszem, ha totál részegen a kormányon ülve vezettem volna a kocsit, miközben a hátsó ülésre hányok, akkor is csak lesajnálóan csóválták volna a fejüket. Ez persze valószínűleg nem igaz, de kint (külföldön, Amerikában, pláne Vegasban) megcsavarodik egy kicsit az ember gondolkodásmódja...


Feladjuk a harcot - A dzsungel szintjei - "Magic Moments"

Amikor végre visszakeveredtünk a szállásunk megnyugtató "már-majdnem-belváros" közelébe és leparkoltuk a Kék Cápát, az első dolgunk volt kinyitni a söröket és végigheverni a hostel parkolója mögött felállított fa napozószékeken. Éjszaka volt, mi pedig kigombolt hawaii ingekben és színes rövidnadrágokban ültünk ott és jobban meg voltunk zavarodva, mint az út során eddig bármikor. Elég viccesen festhettünk.
- Én nem akarok visszamenni - mondtam az első ampulla (háromdecis üveg, haggyámá'!) Budweiser után. - Nagyon sajnálom, de nem tudok visszamenni. Ez nem embernek való. Ez túl sok. Menjetek nélkülem, addig elüldögélek itt. - Néztem az arcokat. Vajon csak én készültem ki ennyire, mint sofőr?
- Ne csináld. Játszani kell! Szűz kéz biztos nyer!
- Én nem akarok visszamenni.

Három körül indulhattunk el. Kellett az az idő, hogy összeszedjük magunkat...

A legendás Circus Circusba mentünk játszani. A filmbeli cirkuszi rész már nincs meg, de hát a hatalmas integető neon Marlborlo Mant sem találtuk, Vegas változik. A Circus Circus hatalmas méretű hely így is, és mi csak a földszintet láttuk, ahol a játékgépek vannak. A játék az csak játék, nincs mit mesélni. Az egyik automata olyan, mint a másik, kint és itthon. Össze-vissza bóklásztunk, huszonöt, később egy centes alapon játszottunk el tíz-húsz dollár körül fejenként. A pódiumra kiállított sportkocsin és körülötte az egycentes félkarú rablókon röhögtünk egy nagyot, később Danit és Zoli Juniort kidobták, mert egy alkalmazott, akinek ez volt a munkája, odaért körútján és igazolványt kért tőlük. Udvariasak voltak, még szóltak is nekem, miután igazoltam az életkoromat ("nem tudom, mik a tervei, csak értesítem, hogy a barátjai távoznak"), hogy feleslegesen ne várjanak rám kint.
Világosban értünk haza, a koránkelők éppen indultak játszani.


Vissza a valóságba - "Viva Las Vegas!"

A másnap furcsa volt. Fáradtan ettük a Carl's Jr hamburgereket és nem akartuk elhinni, hogy ez ugyanaz a város. Farkas báránybőrben. Még sokkal jobban átütöttek helyenként a lerobbantság kopásnyomai. Ráadásul a feladat az volt, hogy olcsó szállást találjunk Zozónak, úgyhogy szépen körbejártuk a peremkerületeket. Olcsó szoba nem volt sehol, de erre ráment a délutánunk. Addigra a Maci kitalálta, hogy a reptéren alszik. Kalandnak kaland, de én nem hiszem, hogy megcsináltam volna. Azért vicces volt, ahogy lecsöveltünk egy konnektor közelébe, lepakoltuk a csomagokat és dvd-ket írogattunk ki a képekkel, amiket eddig a laptopon szállítottunk. Zozó örült volna, ha maradunk - másfél nap unalom várt rá -, mi viszont le akartuk tudni a San Franciscoig vezető hosszú (egy napra túl kemény) út egy részét. Menni kellett.

Las Vegas maradt számunkra, ami addig is volt: illúzió, legenda, a valaha létrejött leghíresebb, legnagyobb és legtöbb pénzt megmozgató fata morgana, ami már távolról is rothadástól bűzlik, mégis közelről is működik a mágiája. Éjszaka érkeztünk meg, másnap pedig még az este beállta előtt indultunk tovább, teli megemészhetetlen, ragacsos emlékekkel a tegnapról, míg a késő délutánból ébredő álmos sivatagi városka már ezeréves, ördögi maszkját próbálgatta, az autópálya szembejövő sávjain pedig befelé igyekezett a csorda, a friss hús... az eljövendő éjszaka tápláléka.

Fata morgana, avagy Félelem és reszketés Las Vegasban (1. rész)

Intro - "Combination Of The Two"

A dél-kaliforniai tengerparti lazulások nyugalma és a sivatagi autóút ingerszegénysége után figyelmeztetés nélkül szakadt ránk a világ legnagyobb és legszélsőségesebb felnőtt játszóterének nyomasztó közvetlensége. Las Vegas kegyetlen és érzéketlen hely az érzékszervekkel és a józan, az emberi élet megszokott arányait tiszteletben tartó elmével szemben. Pillanatok alatt lefegyverzett minket és végérvényesen bedarálta az amúgy is gyenge lábakon álló illúziót, hogy akár csak megközelítőleg átláthatjuk és megérthetjük a dolgokat Amerikában azokon a helyeken, ahova egyáltalán sikerült eljutnunk. Hunter S. Thompson rég kihűlt nyomdokait keresgélve jártuk az amerikai álom sivatagi délibábját, de kevés időnk volt és tudatmódosítónk még annyi sem. Nem volt esélyünk a sikerre, jól tudtuk.

Alaphangok - Első találkozás - "One Toke Over The Line Sweet Jesus"

Éjjel egy órakor érkeztünk meg és elsőként szállásunk, az izgalmasan elcsépelt nevű Sin City Hostel felé vettük az irányt, hogy megszabaduljunk a csomagjainktól és a tetőt lenyitva megízlelhessük Vegas bankók, a legkülönfélébb alkoholos italok, állott cigarettafüst és a vesztesek meg a győztesnek látszani akarók izzadtságának szagától terhes levegőjét. Mostanra már nyilvánvaló volt, hogy az út végéig nem fogunk kijönni a pénzükből, ha az eddigi tempóban költekezünk, beleértve természetesen a biztonsági vésztartalékot is, úgyhogy amikor a hostelben közölték velünk, hogy a foglalást módosító e-mailről nem tudnak semmit, és nem fogunk elférni a foglalt szobában, a tárgyalási alaphoz jutás örvendetes tényével felvértezve meggyőztük a pultos srácot, hogy nézzen másfelé, amikor négyen költözünk be a kétágyas szobába, majd sürgősen elhúztuk a csíkot a lenyitott tetejű tengerkék Chrysler kabrióval, amiben már a városba érkezés óta, mintegy nemhivatalos útikalauzunkként szolgálva, felcsavart hangerőn szólt az előre bekészített cédé a gonzó ősatyja által ihletett kedvenc filmünk zenéjével.
(Megjegyzés: semmilyen fotót vagy videót nem tudtunk csinálni, ami megközelítőleg is visszaadná Vegast, úgyhogy berakok egy-kettőt találomra.)

Keresztül Vegason a Kék Cápával - "She's A Lady"

Isteni volt.
Rajongani egy könyvért, egy filmért meg egy korszakért, az egy dolog. Elmenni oda és körülnézni és látni az egészet a kettős valóság-törés tükrén át (Las Vegas már nem olyan, mint akkor, és amilyen akkor volt, az meg nem olyan, mint amilyen azelőtt volt, a '60-as évek elején, amiben Duke és Dr Gonzo akkor még benne voltak... de mi emlékeztünk a születésünk előtt megtört hullámra, és ez a Mester érdeme), az egy egészen más dolog, még ha illúzió és önámítás is az egész, és jobban berúgsz tőle a volán mögött, józanon, mint egy szomjas musztáng egy whiskey-oázisban. Az utak rendben voltak. Az autók is rendben voltak, bár nem ennyi és nem ilyenkor. A neonfények, a hatalmas reklámok és a kivetítők is rendben voltak, csak a méretük, a számuk meg a műsoruk nem. Az emberek is rendben voltak, csak nem emberek voltak, hanem lounge-lizardból igazi sárban dagonyázó gyíkokká változott szörnyek, és nekünk nem voltak golfcipőink.
Pokoli volt.

Ha nem találod a helyed, nincs helyed - "White Rabbit"

A Jesus Christ Superstar templomi vásárjelenetének kakofóniája egyben remekül jellemzi a las vegasi Parát is. Kívülről egy gyakorlatilag feldolgozhatatlan komplexitású, hagyományos értelemben vett befogadásra alkalmatlan, csöppet sem antropomorf rendszerrel állsz szemben, ami ráadásul annyira nyíltan kínálja bájait, hogy az már önmagában is őrjítően zavarbaejtő, belülről viszont csak egy dolgot láthatnál, ha valaha is be tudnál jutni: a kibertérben lüktető, fényes nyalábokban áramló pénzt. A hotelek, mulatók, éttermek, bárok, üzletek, mozik, színházak és kabarék az első körben csupán egyetlen dologra törekednek, és ez a figyelmed megszerzése. Te pedig, mint udvariasnak nevelt szerencsétlen, ártalmatlan préda, figyelsz. El vagy veszve, nem ismered a tánclépéseket, biztos vagy benne, hogy akármit is teszel, kilógsz a tömegből és közderültség tárgya vagy. Mindez tökéletesen és villámgyorsan feloldja, vagyis inkább felzabálja alapvető viselkedésbeli és védelmi mechanizmusaid, és hamis biztonságérzetbe ringat, miközben tulajdonképpen mégis tisztában vagy vele, hogy ki vagy szolgáltatva ezeknek az arc és test nélküli kegyetlen szellem-robotoknak.
Egyébként Las Vegasba még mindig divat instant-házasodni járni. Láttunk Wedding Chapeleket, amikre számítottunk, és a szállásunktól egy sarokra Drive-Through Wedding Chapelt is, amire már kevésbé, és ami olyan gyönyörű összefoglalása Las Vegasnak, hogy majdnem elsírtam magam, mikor megláttam.

(folyt. köv.)

Los Angeles - pár fotó

Nyilván így utólag már kevésbé poénos a dolog, de csak azért is befejezzük a blogot, hogy mégiscsak kerek történet legyen belőle. Meg volt még pár érdekes dolog, és ha már annyit írtunk a mosogatásról meg más unalmas dolgokról, akkor pont erről ne?

Mindenesetre, visszaidézendő, hogy hol is tartottunk, és mert végre eljutottak hozzánk az úton készült digitális fotók, most egy-két képet nézünk meg, mielőtt felvesszük a fonalat Las Vegasnál.

New Yorkból Los Angelesbe és visszafelé, San Franciscoból New Yorkba repülve is többször át kellett szállnunk. A végére a sok reptér teljesen összefolyik, és képtelen vagy felidézni, hogy melyik helyen láttad a vicces kövér fazont és hol etted műanyagtányérból a kínai kaját, ami olyan jól esett. Pedig nem hetek óta utazgató üzletemberek voltunk, hanem turisták. No mindegy. A gitárokat amúgy nem adtuk le a nagy csomagokkal együtt, a legtöbb helyen a gép bejáratánál vették el és vitték le manuálisan, tehát a gép gyomrában utazott ugyan, de nem ment végig a futószalagokon meg a barbár viking módjára dolgozó pakoló alkalmazottak kezén.

Los Angeles gazdagabb kerületeiben így néznek ki a házak. A legtöbb előtt parkolt egy sportkocsi is, az obligát mexikói kertészek, takarító- és bejárónők pedig azok az emberek, akiket az utcákon végighajtva ki-be mászkálni látsz a házakba.

A Los Angeles University elég pofásan fest. Van sok szintnyi parkolója is meg földalatti liftek, ahogy kell. Mi csak ingyen internetért kuncsorogtunk be meg persze megnézni, hogy hol tanulnak a los angelesi fiatalok. Kicsit kilógtunk az emberek közül, de nem volt vészes. :D

Ezt a képet Los Angeles valamelyik pontjáról kötelező megcsinálni, ha turistaként érkezel a városba. Mi persze nem akartuk, mert a kötelező képek mindig egy kicsit snasszak, de az egyik este ránk tört az LAPD (a reptér óta követtek!), bilincsbe verve felvittek a hegy oldalába és megcsináltatták velünk a fotót.

Ez a kép két dologról szól. Az egyik: Amerikában mindenki Budweisert és/vagy Heinekent iszik. A "mindenki" nem szó szerint értendő, csak így jobban hangzott. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon sok import sört isznak. Ez persze nem meglepő, mert az amerikai sörök elég ízetlenek. A Brooklyn Brewery házi söre mondjuk nagyon bejött nekünk, de csak mert hosszú kihagyás után először ittunk kényelmesen, nappal, beülve egy helyre (és nem este, munka után egy híd alatt). Ugyanis, mint megtudtuk, csapvízből főzik a sörüket ezek a barbárok. Hát hiába, nincs itt igazi kultúra. Akinek nem Európában ringatták bölcsőjét... :))

A másik dolog a Dr House a tévében, eredeti szinkronnal nézve, ugyanakkor, amikor a szomszéd meg a többi amerikai is nézi (na jó, a keleti parton egy órával korábban adják, de az csak egy kis csalás). Szóval azt hittük, hogy tök más lesz így nézni, mint otthon, de persze nem. És a sok reklám miatt még kevésbé kényelmes.

Szeretjük a pálmafákat! Amúgy meg: tipikus utcakép Los Angelesből. Kicsit Shield feelingem van így utólag a képet nézve, de akkor még nem ismertem a sorozatot, úgyhogy nem láttam bele mindenki nadrágjába pisztolyt és az ingzsebébe tasak kokaint. :D

Első ránézésre látszik, hogy nem a miénk a kocsi, de hát ez benne a poén. Dani meg ebben a pszihedelikus hatású hátracsapott baseball sapkában egyszerre emlékeztet egy beacidezett hippire meg Randalre a Clerksből.

Vicces sztori: Los Angeles egyik kevésbé előkelő, de nem is veszélyesnek kinéző negyedében, a szállásunktól öt percre megálltunk fánkozni egy ehhez hasonló bódénál. A parkolóban ettünk, szürcsöltük a kávét a műanyag pohárból, bólogattunk a Space Lordra (Monster Magnet, fehér trashrock), terveztük a napunkat. Úgy délelőtt 10 óra lehetett. Egyszer csak megáll egy húszas-harmincas fekete csaj mellettünk, és a térképét mutogatja, hogy ő majd megmondja, hogyan tudunk hova jutni. Először nem is értettük, mit akar, mondtuk, hogy köszönjük, van térképünk, odatalálunk! Többször el kellett mondania, hogy "jobb lenne, ha elmennénk", mire rájöttünk, hogy arra utal: nem biztonságos itt. Azt a szót nem mondta ki, hogy "feketék", de utólag tényleg gyanúsan sok gyalogos (= szegény) fekete volt az utcákon. Hogy volt-e veszély vagy nem, azt nem tudjuk, de utólag más értelmet nyert az is, amikor - mielőtt a csaj megállt volna - egy gyalogos fekete csöves arc odaszólt nekünk elhaladtában, hogy "mi van, a fehér gyerekek lazulnak?".

Coming up next:

- Félelem és reszketés Las Vegasban!
- Sivatagi száguldás!
- Félelem és reszketés Goldfieldben!
- Twin Peaks helyett: Tonopah!
- Nyár végi chillout San Franciscoban!
- Könnyes búcsú!

Irány Nevada

Los Angeles nyugalma ránk telepedett. Éreztük, váltani kell, magunk mögött hagyni a selymes parti homokot és a kaliforniai napot. Tudtuk, nem halaszthatjuk tovább, neki kell lendülnünk Nevada kihalt sivatagainak, hogy még az éjjel elérjük Las Vegast, a mindenféle biztonságtól tökéletesen mentes zakkant oázist.

Utunk a szent célhoz méltatlanul kezdődött el: hatalmas dugó Los Angelesből kifelé menet, miközben a dög melegben araszolgattunk, azon töprengtünk, vajon a motor bírni fogja-e a klímát anélkül, hogy szétfolyna. Aggodalmunk felesleges volt, a motor nem melegedett, csak a benzint zabálta... Miután a dugót és Los Angelest is magunk mögött hagytuk, hatalmas vihar szakadt ránk, az addigra hegyek oldalában kanyargó kétsávos úton szart se láttunk, kábé harminccal-negyvennel hajtottunk csak, bekapcsolt vészvillogóval, és reméltük, hogy a mögöttünk jövő is ezt teszi... Ráadásul a térképet is elvesztettük, mert be volt csípve a jobb első ablakba, hogy árnyékot adjon Zozónak, aki később mégis lehúzta az ablakot, hogy megnézze, kint meleg van-e, a térképet pedig kitépte a huzat... úgyhogy az éppen akkor durván nekikezdett esőben még rohangálnunk kellett az autóúton is. Nevadában egyébként még egyszer elkaptunk egy szép kis esőt. Annak fényében, hogy ez egy sivatagos terep, ahol gyakorlatilag alig van csapadék, ez elég meglepő, mondta is egy helyi eladó, amikor meséltünk neki. Mi vagyunk itt az esőistenek...

Késő délutánra értünk el a Joshua Tree Nemzeti Parkba. Ez a kősivatag azokról a furcsa fákról kapta a nevét, amik a U2 Joshua Tree című albumborítójáról lehetnek ismerősek.


A park hatalmas méretű, teli meredek szikladombokkal, fákkal, gizgazokkal meg különféle aljas állatokkal (kígyók, pókok, skorpiók stb), amik viszont csak éjjel jönnek elő. A legdurvább a csend volt: tökéletes, süket, rideg, döglött csend, a civilizált ember elméjének legnagyobb ellensége. Se autózajok a távolban, se repülők az égen, se gyalogosok cipőjének koppanásai, se beszélgetésfoszlányok, se a fák leveleinek zizegése vagy a madarak csacsogása... a füled kétségbeesetten keres kapaszkodó után, aztán feladja és halkan csengeni kezd, mintha ő sem bírná a puszta semmit hallgatni...

Mikor elhagytuk a nemzeti parkot, már esteledett. Megálltunk vacsorázni egy kis városkában (Nevadában, már mélyen a sivatagos tájban járva persze, hogy egy kínai gyorséttermet találtunk...), aztán elindultunk északnak, tudván, hogy most jó ideig semmilyen várost, megállót vagy benzinkutat nem fogunk találni.

A naplemente gyors volt, hamar éjjeli sötétségben találtuk magunkat. A kétszer egy sávos út szélén még fényvisszaverő oszlopok sem álltak, minden, amit az útból láttunk, annyi volt, amennyit a fényszóró megvilágított magunk előtt. Szembejövő autó kevés jött, de legalább olyankor előre lehetett tudni, hogy merre kanyarodik az út. Oldalra nem sokat láttunk, csak a köves homokot és néhány közelebbi felvillanó növényt. Kint egyáltalán nem volt hideg: egyre beljebb értünk a kősivatagba, ahol még mindig minden forró volt a naptól. A "fedélzeti számítógép" szerint vastagon negyven celsius felett jártunk még tizenegy óra körül is. A kávé bennem és Jimi Hendrix a cd-lejátszóban pedig azon dolgoztak, hogy ne álmosodjak el...

A Mojave sivatagot elhagyva újra egyre több települést és autóst találtunk. Vegas előtti utolsó megállónk egy benzinkútban volt, baromira ki lehet száradni egy klímás kocsiban, a csapból pedig sok helyen csak (gyanítom, természetes módon) meleg víz jött, úgyhogy sokszor kellett innivalót vennünk. (Szerencsére itt kicsit kiegyenlítettebbek az árak, nem kerül többe egy üveg üdítő New York belvárosában, külvárosában, Los Angeles egy strandján vagy éppen egy benzinkútban.) A hely árulkodó volt: a bolt része tele volt kalapokkal, hawaii ingekkel, bőrdzsekikkel és napszemüvegekkel, déli zászlóval díszítettek mindent, nagy stócokban álltak az Elvis-es, Monroe-s és John Wayne-es képeslapok, a fal mellett pedig félkarú rablók álltak sorban...

Még fél óra az úton, és a sivatag sötétségét a neonfények ezerszínű világa váltotta fel. Éjjel egykor hatalmas forgalom várt minket az éjszakai életet élő városban. Elértük Las Vegast.

Negy kereken

Az autokolcsonzes Amerikaban nem bonyolult es nem is tul draga dolog, a benzin pedig pofatlanul olcso, emiatt - no meg a szokasos megalomania miatt - mindenki bazi nagy jarganyokkal kozlekedik (pickupok, terepjarok, batar Hummerek, kisbuszok). Mi ragaszkodtunk hozza, hogy egy lenyithato teteju kabrionk legyen, egyreszt mert laza, masreszt hogy reprodukalni tudjuk a Felelem es reszketes Las Vegasban cimu film egy ujabb reszletet... >D

Vegul egy kek Chrysler Sebring Convertible-re esett a valasztasunk, amiben eppenhogy fertunk csak el negyen annyi csomaggal, ket gitarral es egy trombitaval, de amikor a cuccokat a szallason hagytuk, nyitott tetovel tudtunk korbehajtani a kesobbiekben minden varosban, es ugy egyszeruen jobban ott erzi magat az ember, szoval megerte a kellemetlenseg.

A kocsit kenyelmes volt vezetni. Az automata valtot hamarabb megszoktam, mint az auto meretet vagy azt, hogy tokig tele van tomve elektronikaval (nem engedte kinyitni a csomagtartot, amig nem volt parkolo fokozatban a sebvalto es meg egy csomo hasonlo pofatlansagot muvelt velem).

Az utakon azert volt par furcsasag. A tankolasnal itt peldaul elore kell fizetni, de amit megsem tankolsz ki, azert visszakerheted a penzt. A kozlekedes lazabb, mint Europaban, mert konnyu jogositvanyt es autot szerezni, nem olyan szigoru a vizsga sem es tudtommal nincs elmeleti kurzus, ezert kicsit kozelebb van az emberek vezetesi stilusa a "ha logikusan biztonsagos, akkor jo es mukodik" hozzaallashoz, mint az otthoni "vannak szabalyok, amiket minel jobban ki kell hasznalni, a tobbiek pedig jobban teszik, ha szabalyosan vezetnek, kulonben lezuzom oket" modihoz. (New Yorkra ez persze nem vonatkozik.) Mindenki kicsit bizalmatlanabb es ovatosabb, mint varja az ember, de ez tulajdonkeppen kellemes. Itt a jobbkezszabaly masodlagos, ehelyett az egyenrangu utak keresztezodeseit teleszorjak "4 way stop" tablakkal, ami azt jelenti, hogy mindig mindenki megall, es az indul eloszor tovabb, aki elobb ert oda. (Ha ketten egyszerre erkeztek meg, akkor a magyar kresz szerint dol el a sorrend.) A fifikas magyar esz persze rogton azt sugja, hogy hasznald ki, amig a sok balfasz megall, te meg - utolsokent is - hajts at lassitas nelkul, amig ok egymast nezegetik es azon toprengenek, hogy melyikuk is ert oda eloszor. Kicsit bunkosagnak hathat ez az o szamukra, de gyors es igazabol veluk sem szur ki, ugyhogy nehanyszor alkalmaztam.

Ha mar kresz: sok allamban (Kaliforniaban es Nevadaban igen) piros lampanal lehet kis ivben jobbra fordulni, ha nem jonnek balrol autok. Kicsit kenyelmetlen erzes elsore a piroson atsunnyogni, de mint mindent, ezt is meg lehet szokni... es mint sok mas szokas itt, barmi laza. ^^

Sok a motoros. Rengeteg. "Maci" Zozo a mennyben erezhette magat, mindenhol Harley-k cikaztak. Az amerikai motoros kultura erdekes dolog, a Hell's Angels ota a reszeve valt peldaul a naci vaskereszt szimbolum mertektelen hasznalata (kabatra varrva, motorra festve, visszpillanto olyan alakura formazva es igy tovabb...), de a hagyomanyos motoros sisak helyett is a masodik vilaghaborus nemet sisakokat hasznaljak. Ez inkabb a nonkonformizmusra torekvesben gyokerezik, mintsem a naci eszmek favorizalasabol, de egy europai embernek akkor is furcsa latni...

A sebesseghatarok is furcsak. Varoson belul magasabb, autopalyan alacsonyabb, mint otthon. A legtobben pedig betartjak, es egy hatsavos uton mondjuk nagyon-nagyon furcsa latni, hogy mindegyik sav majdnem egyutt mozog (elsore nem is erti az ember, hogy mi nem stimmel a latvannyal...), tehat a belso sav sem az esztelenul szaguldozok savja.