Kulináris Klub

Először is egy általános megfigyelés az amerikaiak étkezési szokásairól: ebben is elvakultan megalománok, mint minden mással kapcsolatban (például: autók). Minden mindenhol úgy van kitalálva, hogy sokat fogyassz. Egy "kis" - fél liter - kóla másfél dolcsi, az egy literes viszont csak kettő, menüben pedig (hambi, krumpli) gyakorlatilag ingyenre jön ki. És ez mindenhol így van. Csirke nuggetsből húsz alig drágább, mint tizenkettő. Fagyiból a kicsi is túl sok, de a tényleg baromi nagy adag alig kerül többe. Egyszerűen nem érdekli őket, hogy milyen aránytalan ez így, a fő, hogy egyél, igyál, vegyél, vigyél többet mindenből. Elsőre kicsit nyomasztó ez, és a magyar számító sóvárság arra készteti az embert, hogy a legnagyobbat vegye, mert "az éri meg a legjobban", aztán kezdesz rájönni, hogy egyszerűen felesleges a Deluxe menüt venni, mert alig bírod betömni, és újra visszaállsz a kevesebbre. (Aztán végül megszokod, hogy mindenből mégis újra sokat veszel, de ez már az utolsó stáció...)

Az ázsiai konyha sok tekintetben olyan helyet foglal el itt az étkezésben, mint otthon: a legolcsóbb lehetőség normális mennyiségű meleg kaját enni bárhol a városban és mindenhol megtalálható (persze Chinatownban hihetetlen mennyiségű kisétterem és ázsiai büfé van). Az otthonitól kicsit eltérő az alap ízvilág, de gondolom az echte kínaitól meg mindkettő legalább annyira eltér. Itt például nagyon szeretik a zellert (a zöld száráról van szó) és a brokkolit, ezekkel a kínai kajákat is megtömik.

Az egyik legolcsóbb reggelink Chinatownban a rizsleves volt. Érdekes étel: baromi sűrű, laktató és tápláló, távolról egy híg tejberizsre hasonlít, de ízre nem tejes (szerintem rizsliszttel sűrítik) és persze nem édes, hanem sós. Egy kis póréhagymával és apróra vágott pirított hússal is megszórják (ízlés szerint disznó vagy marha), de azt csak szolidan. Három dolcsiért egy akkora csöbörrel mértek belőle, hogy reggelire ha abból megeszik az ember egyet, akkor utána két óráig nem tud gondolkozni (és járni is csak nehezen), mer' annyira behúzza a gyomrod.
Chinatownban egyébként mindent lehetett kapni, de nemcsak éttermekben meg büfékben ám! A közeli sarki szupermarketben kosarakban álltak a különféle szárított apró halak, rákok és egyéb csemegék.

Magyarországhoz képest különbség: a szusi nem luxuscikk! A tipikus kínai gyorskajáknál persze drágább, de nem sokkal, a nyolc makis előre összeállított műanyag szusiszett (wasabival és - a száj megnyugtatására - gyömbérrel, meg persze kis zacsikban szójaszósszal) három dolcsi volt Chinatownban, annyiért meg egy hamburgernél többet nem kapsz.
Ugyanez a csomag szusi egyébként Great Barringtonban is kapható volt, csak ott nyolc dolcsit kértek érte. Attól függetlenül beszarás, hogy egy kis new englandi városkában a paprika és a paradicsom mellett szusit meg kétféle szakét is találsz a boltban, de a belvárosban is egymást érték a thai, indiai és mexikói éttermek. Ez persze New Yorkra hatványozottan igaz, de a great barringtoni példa bizonyítja, hogy a különböző nemzetek konyhái valószínűleg egész Amerikában elterjedtek, és a currys csirke meg a taco ugyanolyan kevéssé lep meg egy átlag ittenit, mint egy kutyaközönséges hamburger.

Apropó hamburger: de a McDonald's-ra és társaira tessék gondolni! Itt az a drágább és vackabb hamburgeresek közé tartozik. A filmekből (mondjuk a Ponyvaregényből) ismerős boxos-beülős piros műbőr üléses hamburgereseknél viszont egészen gyakori vendégek vagyunk (ahhoz képest, hogy otthon mennyit hamburgerezünk...), mert olcsó, gyors és mindenhol megtalálható, ráadásul korrekt méretű és ízű (valódi marhából készült húspogácsát tartalmazó...) szendvicseket lehet kapni, amivel (a szalmakrumplit is számítva) simán jól lehet lakni.

"America Runs On Dunkin'!" Ez a jó öreg fánkoslánc szlogenje, és ha egész Amerikára nem is, de miránk legalábbis teljesül. Nekem régi vágyam volt újra Boston Krémesezni egyet, amióta Magyarországról eltűnt a Dunkin', de a többiek is hamar rákattantak a fánknak hívott, igen addiktív kalóriabombákra. Külön öröm, hogy náluk lehet tisztességes erős kávét is inni, ráadásul olcsón. Igaz, ehhez háromszor el kell ismételni, hogy kicsi, erős eszpresszót kérsz, de hát mégiscsak Amerikában vagyunk... (Egyszer simán eszpresszót kértem, erre megkérdezték, hogy hidegen-e vagy melegen, én pedig a hideg presszókávé gondolatától érzett undor által elvakítva, gyanút nem szimmatva mondtam, hogy meleget, mire kihoztak egy naaaagy pohár tejeskávét. Hát igen, ha hidegen is lehet inni, akkor nyilván nem ugyanarra gondoltunk...)

És a végére még egy érdekesség: Amerikában rengetegen esznek nap mint nap gyorséttermekben (és nem otthon), de a legtipikusabb takeout étkezés (amire külön menük, külön akciók vannak mindenütt) nem az ebéd vagy a vacsora, hanem a reggeli. Itt nagy kajálással szokták kezdeni a napot az emberek.