Ikszedik fejezet, amelyben véletlenül ugyan, de megholdazunk valakit, akit nem kéne, viszont cserébe egy újabb szállóigével gazdagodunk.

Az egész néhány sörrel kezdődött... (Mivel mással? A sör minden jó sztori és anekdota büszke táptalaja.)

Történt ugyanis, hogy az egyik este munka után elmentünk a Liquor Store-ba, vettünk fejenként három kis dobozos sört és megittuk a tábortól öt percre egy rozsdás, hangulatosan lerobbant híd alatt, egy kis folyó partján. Nem túl komfortos hely - a sziklákon kényelmetlen ülni és tele van férgekkel meg szúnyogokkal -, de egyrészt sokkal olcsóbb így sörözni, mint egy kocsmában, másrészt nem megy azon a para, hogy adnak-e négyünk közül a két 21 éven alulinak alkoholt. Három kis sörtől (kábé másfél üveg otthon) talán épp csak szalonspiccesek lettünk, de elég is annyi, no meg aludni is érdemes minél többet, úgyhogy hazaértünk vastagon takarodó előtt.

A lefekvés előtti fogmosás közben azért mentek a poénok, például a "Maci" Zoli viccesen felszólította az éppen pizsibe öltözni kezdő Andrist, hogy most le ne tolja itt a gatyáját. Ő viszont megtagadta a kérést, majd kezében a fogkeféjével, térdén az alsónadrágjával visítva kirohant a fürdőszobából nyíló hátsó ajtón át az éjszakába. A Dani rögtön utánaindult, egyrészt röhögni, másrészt szólni neki, hogy "hé, halkabban, öreg!", de későn, mert az éjjeli őrjáratot tartó párducléptű Louis már elő is bukkant a semmiből, barátságos mosollyal, teljesen nyugodtan, és megkérdezte, hogy mi a helyzet. Mögötte gyors, ideges JLev közeledett, ő - "superhero terminológiával" élve - a párducléptű Louis sidekick-je. (JLev egyébként teljesen úgy néz ki, mint Harry Potter, mindig lazul és poénkodik, csak éppen nem laza és nincs humorérzéke*, az övén meg egy csomó telefon, adóvevő és kulcs lóg, amitől igazi "fontosember" benyomást szándékszik kelteni, persze sikertelenül. Majd töltünk fel róla olyan képet, ahol Peter Pan-nak van beöltözve, hogy ti is röhöghessetek rajta. :D)

A párduléptű Louis kérdésére Andris egyből azt válaszolta, hogy minden rendben, bocsánat, ez csak egy vicc volt, és persze nem szeretnénk senkit sem felébreszteni. A párducléptű Louis azért nem hagyta ennyiben a dolgot, és elegánsan, haláltmegvető bátorsággal besétált a fürdőbe a négy félmeztelen vizeletgyűjtő kelet-európai barbár közé, és mintha csak baráti társaságban egy házibulin lenne, körülmászkált, megnézte, hogy nincs-e pia a hűtőnkben (konyháról csórt hungarocell doboz tele jéggel - JLevet ez egyébként teljesen lenyűgözte, "Saját hűtő!", mondta rosszul leplezett csodálattal a hangjában -, persze csak kóla volt benne), a szemetesben levő kajamaradványokat látva megjegyezte, hogy nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy emiatt egereink lesznek (lettek is azóta...) . Közben "Maci" Zoli ügyesen felszívódott, mint utóbb kiderült, nem parából, hanem mert a félig felriadt Jurára rátört a menetrend szerinti éjszakai lidércnyomás, és elkezdett fojtott hangon ordítani. Ha a párducléptű Louis ezt látta volna, valószínűleg rögtön arra a meggyőződésre jut, hogy az alkoholnál sokkal LSD-szerűbb dolgokat szedtünk be, legalábbis Jura biztosan, és az nem lett volna jó. A fürdőből egyébként benyitott a szobánkba is, ahol már aludtak páran, de addigra Zoli már hatástalanította Jurát, úgyhogy a nagyfőnök látta, hogy itt csak szolid, normális emberek laknak, úgyhogy visszajött a fürdőszobába, távozni készülve. Én (PAZ) épp egy fél brownie-t (csokis süti) ettem, amit a konyhán ki akartak dobni és mi tök legálisan felhoztuk magunak. Ezt látva Louis megkérdezte, hogy van-e belőle még több, de mi nem tudtuk, hogy beugratós-e a kérdés, azaz enni akar-e belőle (szabad!) vagy lecseszni minket, amiért a bunkban kajálunk, meg azt forszírozni, hogy honnan szereztük (nem szabad!), rávágtuk, hogy nincs, pedig két nejlonzacskónyi brownie lógott a mosdó mellett, és a párducléptű simán észrevehette volna (de talán észre is vette).

Eddigre már el jószerivel el is felejtettük a párducléptű Louis érkezésének körülményeit, különösen hogy ő fel sem hozta, így aztán teljesen készületlenül ért minket, amikor némi elnéző mosolygás és no problemezés után kifelé indulva visszafordult, és búcsúzóul hozzátette: "Just keep your pants on!" - aztán kiment. Egy ideig némán egymásra meredtünk, aztán az Andrissal olyan röhögőgörcsöt kaptunk, hogy legalább egy percig nem bírtuk abbahagyni. A Dani ekkor jött vissza a fürdőbe és azt mondogatta, hogy "Ez nem vicces!", de aztán ő is nevetni kezdett, Andris meg a törülközőfogason lógott, mert annyira elgyengült a térde a röhögéstől...

Hogy Louis miért nem volt kicsit sem mérges, és miért nem csinált balhét, ha már, mint kiderült, végig látta a lobogó pélós esetet, arra utólag több magyarázatot is kitaláltunk. Lehet, hogy azért, mert már tapasztalt, sok mindent látott ebben a táborban, és egy pucér alsótest nem akasztja ki. :D Lehet, hogy azért, mert azt gondolta, ez még mindig jobb, mint ha egy üvegbe pisilünk, és azt közszemlére bocsájtjuk. :D Az azonban mindenképpen közrejátszhatott a reakciójában, hogy Amerikában annak, amit csináltunk, hagyománya van. Házibulikon például gyakran előkerül az a játék, amely során a jókedvű és duhaj fiatalok az út szélén állva letolják a nadrágjukat és a sötétből figyelmeztetés nélkül elővillanó seggükkel riogatják a mit sem sejtő prűd autós felnőtteket, akik emiatt félrerántják a kormányt és hamburgerhússá kenődnek egy villanyoszlopon. Ezt "mooning"-nak hívják, innen tehát a postcím. (Áhá!) Még a wikipédián is megtalálható a fogalom egyébként, bár ott nem a bulis vonzata van kiemelve.

Louis meg egész jó arc, és ez óta az eset óta még jobban összebratyiztunk vele, de arról majd később. Egyvalami azonban biztos. Új szálllóige született párducléptű főnökünk ajkain.

"Just Keep Your Pants On!"

------------------------------------------------------------------------------------------------
* : Történt ugyanis, hogy átmentünk egyszer a klotyó nélküli faházaknak szánt külön zuhanyzó és mellékhelység épületbe (a beceneve "Swamp", ez rá is van föstve szép nagy betűkkel). Beültünk a trónra, közben meg betrappol a minden kanálhoz lé JLev és vizelés közben megkérdezi, hogy van-e toalett a mi barakkunkban, vagy mi a szöszért vagyunk mi itt. Én erre a zárkám takarásából azt válaszoltam, hogy "We don't really have", arra utalván, hogy ami van, az kicsi és romos és különben is, miért ne jöhetnénk át? Itt legalább nem alszik senki. JLev azonban komolyan mérlegelte a válaszom és végül azt mondta: "Yes, I believe you have!"

Fullsiftpinkmen

Ajjaj!!! NEMJÓ!!!

Kommentgenerátor - "A magyarkodás"

Mégis lesz "nemzetek bemutatása" nap. Két-három percünk van, kevés! Ezért jól ki kell használnunk. Most jön a kérdés: szerintetek mit csináljunk, miről beszéljünk stb majd a színpadon?

Hozzáférhető erőforrások:

- 4 db zseniális, okos, szép, bátor fiatalember
- 1 db magyar zászló
- 2 db gitár
- 2 db kierősített mikrofon
- 1 db kierősített cd-lejátszó a teremben
- 1 db vetítésre alkalmas projektor + vászon
- 1 db laptop internethozzáféréssel, amin előzőleg anyagokat gyűjthetünk
- 1 db magyar_himnusz.mp3 (a laptopon)

Éjszakai támadások

Régebb óta ígértük ezt a posztot, de nem is baj, hogy csak most került megírásra, mert tegnap este is történt valami izgalmas.
Ahogy az előző posztból kiderül, a második héten összeköltöztünk a kitchen staff többi tagjával és a három maintenance-es sráccal.
Minden az első éjszakán kezdődött. Az egésznapos munkától elfáradva mindenki mélyen alszik. Hajnali fél háromkor ordíbálásra ébredünk. "WHO IS THIS? WHO IS THIS?, DON'T SHOOT ME..."
Mindenki felriad, de egyedül Sasha ugrik le az emeletes ágyából és ökölbe szorított kézzel kémlel a sötétségbe. Mire mindenkinek bebootol az agya, és felfogja, hogy Amerikában van egy tábori faházban egy csomó kelet-európaival, már kiderül, hogy az amúgy is furcsa Jura ordibál. Én arra gondoltam, hogy a tipikus amerikai filmekben lévő gyilkosok egyike talált ránk, Andris azt hitte, hogy tornádó jön, Artem meg nem tudom mit hitt, mert ő fel sem ébredt. Pjotr indulatosan magyaráz valamit az alatta fekvő Jurának oroszul, mi, többiek meg saját nyelvünkön káromkodunk... Mint utólag kiderült Jura minden este ezt csinálja. Szed rá valami gyógyszert, amitől, saját elmondása szerint, nem álmodik rosszat (van ilyen gyógyszer???), de úgy látszik nem használ. Azóta a már megszokott és szállóigévé lett WHO IS THIS-en kívül volt, hogy ezt ordította: HOW CAN I CALL YOU? DANIEL, DANIEL, DON'T TOUCH ME!!!
Oké. Túltettük rajta magunkat, megszoktuk, már nem mindíg ébredünk fel. Végülis lehet, hogy minden huszadik ember alvászavarral küzd, és nem olyan nagy meglepetés, hogy közöttünk is van egy.

Pár nap múlva, amikor egyre nagyobb szükségünk volt az alvásra, mert a munka egyre keményedett, egy óra után kivágódik a bunk-unk ajtaja, és valami bedől a padlóra. Majd az a valami egy kicsit felemelkedik, és újra elvágódik. Majd jön mégegy ilyen valami. A két valami fulladozva röhög (ekkor már lehetett sejteni, hogy nincs baj, de előtte első gondolatom, most nekem, a tornádó volt). Kiderül, hogy a két valami, a tábor két dolgos maintenance-ese, akik egy kicsit berúgtak. A bunk -unkhoz négykézláb jutottak el, és bejárati ajtó előtti két lépcsőfok nem volt nekik könnyű akadály. Ez alkalommal is káromkodásözön következett, majd Guillaume és Pjotr kimentek még cigizni egyet. De annyira tetszett nekik az este, hogy kint sem tudtak csendben lenni, így a bunk-unk örző-védője Sasha alsónadrágban és sarkában a szintén alsónadrágos Nayil-el kiment, hogy rendre utasítsa őket. Ez egy kis orosz-ukrán szócsatából és egy kis ukrán-francia rugdosásból állt (Sasha megrugdosta a francia gyereket, mert nem hagyta abba a röhögést). Pjotr még egyszer bejött a bunk-ba, magában röhögve, valamit keresett a polcán, közben elfáradt és ráült szerencsétlen Jura fejére, aki eddgi nem is ébredt fel. Még az este nagy egyetértésben elhatároztuk, hogy bizonyos szabályokat lefektetünk, de ez eddig nem történt meg (pedig egyre több probléma merül fel az együtéléssel kapcsolatban).

Egyik este, amikor mindeki időben lefeküdt aludni, valami csoda folytán Jura sem ordítozott (vagy csak már immunisak lettünk rá), hajnali négy óra magasságában nagyon hangos kaparászó kopogásra ébredünk. Zozó (tudjuk a másik Zoli...) és Márcsin odament a fürdőszobába nyíló hátsó bejárati ajtóhoz, hogy megnézze ki az. Nem volt ott senki, de egy-két méterrel odébb megláttak valami fura élőlényt. Körülbelül akkora volt, mint egy macska, fekete és ijesztő tüskék meredtek a hátából, a farkából és mindenéből az ég felé. Egy tarajos sül (porcupine, ahogy itt nevezik). Mondtam is a vadászainknak, hogy vigyázzanak, mert ha jól tudom a tüskéi mérgezőek, de Márcsin a lengyel házörző nem törődött a veszéllyel megdobta egy jókora fadarabbal.

A "kopogás" helye a bunk-unk oldalán

Másnap persze mindenkinek elmeséltük az esetet, mert mi még csak-csak megküzdünk egy ilyen állattal, ha bejön a bunk-unkba, de gyerekekkel van tele a bábor. Kicsit sajnáltam, hogy lusta voltam felkelni és megnézni ezt a különleges állatot, de mire ténylegesen felébredtem gondoltam már úgyis elszaladt. Akkor még nem sejtettem, hogy lesz még rá alkalmam...
Pont azon az estén történt, amikor a legtöbbet ittuk, és másnap mentünk Six Flags-be. Miután visszaértünk a táborba persze nem mentünk egyből aludni (kölcsönvettük a konyhás golfcar-t, ami elég hangosan berregett az éjszakába, Andris hülyítette a többieket, hogy milyen részeg, akik bevették...), de amikor kényelmesen elhelyezkedtünk alvásra, izgatottan berontottak a házunkba, hogy itt van az Állat. Most nem követtem el mégegyszer ugyanazt a hibát, úgyhogy kipattantam az ágyból és elkeztem rohanni, arra, amerre a többiek látták. Arra még volt időm, hogy elvigyem Dani fényképezőgépét, aztán valaki átal kezembenyomott seprűvel a kezemben, nyakamban a géppel, mezítláb, alsónadrágban rohantam a vizes füvű réten, nyomomban két vagy három hasonlóan öltözött és felfegyverzett lakótársammal. A medencénél rá is találtunk, mert a nagy menekülésben a kerítésbe ütközött, így tudtam róla két fényképet csinálni.

Sajnos nem túl jók, mert ez az állat elég gyorsan mozog, és nem állt nekem pózt.

Nem tudtuk sokáig nézegetni, mert megtalálta a rést a kerítés és az ajtó között (a második képen épp ez látható) és elrohant a medencékhez. A táboriak elmondása szerint azért rágta a házunk oldalát, mert a ragasztót szereti, ami a laminált léceken van. A lyukat egyébként egy-két nappal később, már rendbe is hozták. Egy este ugyan megint próbálkozott az állat, de akkor hamarabb észrevettük, és elkergettük. Egy másik este meg csak messzebb találkoztunk vele (vagy egyik társával).

Már annyi minden történt esténként, hogy nem is nagyon csodálkoztam, amikor lábdobogásokra ébredtem, pontosabban verekedésre. A mellettem lévő ágyon fekvő Guillaume-ot rugdosta nagy hévvel Jura, az ukrán pszichopata. Az okát nem tudom, de gondolom Guillaume dobálta valamivel, vagy felkeltette, mert mindíg ezt csinálja. Nem is csoda, hogy egy pár nappal ezelőtt Jura a szokásos éjszakai ordibálása közben hálózsákjával odaugrált Guillaume ágyához, és csak akkor ébredt fel, amikor észrevette, hogy Guillaume nincs is ott Azóta ezt mégegyszer megcsinálta. Azok az éjszakák már nyugodtnak számítanak, amikor csak arra ébredünk, hogy vihar van, valami leesik... Például egyik este leesett az ágyam melletti szekrényről, egy negyed négyzetméter nagyságú velntillátor (Guilleaume nem tud róla, de szerintem ő rántotta le, amikor hajnalban hazatámolygott), aminek a hangjára nem kellemes felébredni, de már nem izgatott fel annyira a dolog.
Tegnap este is voltak durva támadások, de azok nem ellenünk irányultak (csak fordultak) és erről majd később...

Önkéntes agymosás

Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztuk, megpróbálunk minél mélyebben és több dimenzió mentén belekóstolni az amerikai kultúrába, úgy (is), ahogy otthonról nem tudunk. Ennek pedig mi is lehet jobb módja, mint szűrés és védelem nélkül minél hosszabb ideig kitenni szegény óvatlan agyunkat az amerikai nép legfőbb szellemi mannájának, a kőkeményen, érzéketlenül és végeérhetetlen folyamban ömlő Televízió masszájának? Ha le akarunk ásni az amerikai néplélek mélyére, ennek az ezerarcú istenségnek az arcába kell belebámulnunk, mondogattuk egymásnak bátorítóan, amikor a még boldog, gondtalan, gyermekmentes napjaink egyikén leültünk a Staff Lounge-ban álló plazmatévé elé.

Egyvalami hamar nyilvánvalóvá vált - vagyis bizonyos értelemben már nyilvánvaló volt eddig is, olyan popkulturális ikonok (otthoni, szolid mennyiségű) fogyasztásának hatásaképp, mint a Kázmér és Huba vagy a Rém rendes család (vagy ezer más forrás), de én mégis csak itt, most éreztem át ezt igazán -, mégpedig az, hogy itt a tévézés fogalma egyszerűen mást jelent, mint otthon. Mert Magyarországon akkor ülsz le a tévé elé, ha egy műsor érdekel, vagy ha fáradt vagy és csak szörfözgetni akarsz. Rendben, a gyerekek közt biztos otthon is van már rajzfilmcsatorna-függő, de nehezen tudom elképzelni, hogy valaki az éjjel-nappali MTV, RTL Klub vagy mondjuk valamelyik okosító csatorna (National Geographic, Spektrum stb) nézésének rabja legyen. (Még a brazil szappanopera-csatornák sem zabáltak fel túl sok agyat, és valószínűleg azokat is nagyrészt az idős, egyedülálló öregasszonyok köréből tette.) De itt más a helyzet. Ha kicsit is érdekel a körülötted lévő világ, akkor hótziher, hogy mindig fogsz találni egy olyan műsort, amit megpillantva úgy érzed/érezheted, hogy az éppen baromira érdekel. Minden sportnak van (egypár) saját csatornája, minden hobbinak, vallásnak, zenének egy újabb csatornaköteg jár és így tovább. HBO-ból is több van, nagy sansszal kifoghatsz egy érdekes filmet is, de van legalább száz csatorna, amin csak filmeket adnak, de nemcsak a csatornákra, hanem minden filmre külön-külön is előfizethetsz pár dollárért, mintha csak egy kölcsönzőből vennéd ki a filmeket. A fentieket ugyanis mind annak a tükrében kell olvasni, hogy itt sokkal nagyobb fontosságú az, amit Magyarországon még csak mostanában kezdenek felfedezni: a csatornák csomagokban vagy egyesével való előfizetése. Nem lennék szívesen családapa Amerikában, akinek az a feladata, hogy egy adott (mondjuk éppen szűkös) pénzkeretből az egész családnak megfelelő csatornakollekciós állítson össze! Nagy a választék, de ha mindig a legjobbat akarod előfizetni/nézni, sokat kell paráznod meg utánaolvasgatnod. Nálunk sok mindenféle vegyes csatornák mellett (sport, főzős stb) még az HBO-k és a sorozatcsatornák vannak előfizetve (pl a Fox-ok), de például a több száz erotikus és pornócsatornát (cím alapján a kedvencem a "Girls In Wet T-Shirts" vagy valami hasonló című csatorna - a cím ugyanis megjelenik akkor is, ha az adás nincs előfizetve) nem vették meg nekünk a zsidók*.

A Kázmér és Huba az egyik legzseniálisabb amerikai egysoros képregény. Nem csak hogy vicces (sok gyermetegen debil, fejfájdítóan vacak amerikai képregénnyel és viccel találkoztam - a legrosszabbak a szóvicceik!**), de akkora igazságok vannak benne, hogy száz év múlva visszatekintve simán elmegy majd filozófiai irányzatnak.

A sorozatok is sokkal igényesebbek, mint amik otthonra eljutnak (bár mostanában ez a helyzet szerencsére kezd lazulni, Dr House és Firefly, ugye...), sok pénzt, energiát és ötletet ölnek bele. Lehet, hogy filmek terén már nem Amerika a vezető, de sorozatokban nagyon jók! Aztán ott vannak a valóságshow-k. Otthon mindenkit hülyének néztem, aki nézte őket, kapásból a leghíresebbek a leggagyibbak lettek: Big Brother és Való Világ... Itt viszont ebből is ezerféle van, ma például a Top Chef című szakácsversenyes valóságshow-t néztem és baromi jól szórakoztam, de a 'Who Wants To Be A Superhero?' is egy igazi gyöngyszem (és egyben bepillantás az amerikaiak töretlenül és vakon szuperhős(ség)-imádó 'be yourself!' lelkébe).

Azzal tehát alapvetően nincs gond, hogy eltöltsd az időd a tévé előtt, de felmerül a tévézés egy másik, megkerülhetetlen aspektusa is: a reklámok. Ezek pedig, ne kerteljünk, nagyon fárasztóak. Jó részük hihetetlenül buta és primitív. Azt vártam, hogy alapvetően kifinomult, könnyen fogyasztható és érdekes szösszenetekkel fogok találkozni, hiszen egy tévéfüggő nemzetet akármivel már nem lehet megfogni, és persze van ilyen is (ezek youtube-on is fent szoktak lenni). Ehelyett sok reklám egy arcpiritóan egyszerű módszerekkel hipnotizálni próbáló, monotonon sulykoló agyfurdancs. "Vedd meg ezt a kést, mert nagyon éles! Más kés viszont ezzel szemben nem ennyire éles. Mert ez a legélesebb. Ez a kés egy éles kés." Némelyik termékvásároltató reklám a sarokban visszaszámol egy vagy két percről másodpercenként, hogy a néző azonnal felkapja a telefont, amíg a készlet tart! (Én is majdnem vettem egy benzines motorral működő fűnyíró és kutyaszar-felszedő gépet, de szerencsére foglalt volt a Staff Lounge-os telefon, amíg lejárt a számláló) Minden tévé-shopos típusú, termékrendelős reklámba kell egy nő meg egy férfi, mert így korrekt, az egyikük fehér, a másik pedig fekete. (De láttam már többet, amibe beleerőltettek mexikóit is, mert már az is egy "megszólítani szükséges" népcsoport kezd lenni. Kis kitérő: Great Barringtonban, az USA egy északkkeleti államának kisvárosában a bankban a két ügyintéző közül az egyik elé ki van rakva a "Beszélek spanyolul!" tábla... és nem lennék meglepve, ha az adott bank minden fiókjában így lenne.) A családok mindig ideális családok, ebbe nem sikerült beleunniuk a reklámgyártóknak. Fiatal házaspár, két gyerek (fiúlány), a kert felől, a verandáról meg egy szépen ápolt kutya és macska üget be, a nagyszülők pedig maximum ötven évesnek tűnnek (a színészek negyvenesek, de hé, a sminkesek könnyen tudnak ennyit öregíteni). A család szentsége azonban csak a reklámok álomvilágában ilyen tökéletes és érintetlen, a kevésbé idealisztikus műsorok, például a valóságshow-k egészen más hozzáállásról tanúskodnak. Láttam egy reklámot ("Bridebusters - only on Channel 360!"), ami egy olyan valóságshow-ról szólt, ahol sok-sok fiatal hölgy ugyanahhoz a fickóhoz próbál hozzámenni, de sorra kiesnek a jelöltek, míg végül ketten járulnak az oltár elé, akik közül az egyik a szertartás előtt persze kiesik... Hát így hogy lehet komolyan venni a házasságot? És még beugranak az embernek a vegasi kaszinó-templomok is, ahol instantházasságot lehet kötni részegen (vagy éppen imádkozni a jó szerencséért). Szintén durva látni, hogy mennyi "jogi aggresszivitásra " sarkalló reklám megy a tévében. Csodálkozunk és viccelődünk, hogy Amerikában mindenért perelni szoktak, de ha óránként látnál egy megnyerő mosolyú, bizalomgerjesztő ügyvédet a tévében, aki arról bizonygat, hogy akármi rossz is történt veled, elesel a pénzedtől, amit amúgy teljesen megérdemelnél, ha nem hívod fel őket, hogy együtt egy jót pereljetek. ("You have been injured? We'll help you to get your money! Call our lawyers free!") De amúgy is nagyon szuggesztíven van minden megfogalmazva, és néha viccesen konkrét tényekkel győzködnek. Megtudtam például, hogy ha a kertemben nem olyan szép a fű, mint a képernyőn (valószínűleg ez a helyzet, mert a tévében éppen egy számítógéppel renderelt képet mutattak), akkor nekem bizony speciális fűmagokat kell most rendelnem, mert ettől szép lesz a füvem, egy zsák csak ennyi meg ennyi dollár, ami elég ötven négyzetméterre vagy száz darab kutya- vagy macskapisi által kiégetett foltra. A szájbarágós fogalmazásmód kiterjed a biztonsági figyelmeztetésekre is, ami már Európába is egész jól eljutott (például a használati utasításokban), de azért azon nehéz nem nevetni, amikor egy autóreklámban a nagy reptérszerű betonplaccon köröző és faroló kocsit mutatják, de közben a képernyő aljára kiírják, hogy "Ön ne próbáljon meg így vezetni, a reklámot szakképzett sofőr segítségével készítettük el!".

Nem akarok gonoszkodni, de ha tényleg annyit tévéznek az amerikai gyermekek, mint amennyit a felmérések mutatnak, és tényleg olyan sok szülő használja gyermeknevelésre a tévét, akkor a műsorok és reklámok stílusát, színvonalát, hozzáállását elnézve nem csoda, hogy a felnőtt amerikaiak, úgy tűnik, néha olyan lusták gondolkozni... Erre majd később, nem a tévézés tükrében, visszatérünk.

---------------------------------------------------------------------------------------------
* : Nem irónia vagy gonoszkodás! Ezek tényleg zsidók! :D
** : A sad horse walks into the bar. The barman asks him: 'Why the long face?'

A legvidámabb barakk

Régóta érlelődött és húzódott már ez a bejegyzés. Mindenkit megismertünk, kicsit mélyebben, mint pusztán az első benyomások után. Hát itt az idő egy kis jellemzésre...

Az első két héten, mint azt ti is tudjátok, csak a staff volt a táborban (kb 230-240 fő) és ez idő alatt mindenki szét volt osztva a tíz legnagyobb barakkba és természetesen össze-vissza keverve (a konyhások, a tanítók és a gyerekekkel foglalkozók). A gondolat emögött az volt, hogy akárhonnan barátokat szerezhessen mindenki, ne csak a saját területén dolgozók közül. Ez nem igazán sikerült, mivel dolgozni akkor is kellett, a barakkba így gyakorlatilag csak aludni mentünk be, és (mi legalábbis) nem láttunk senkit egész nap, csak a többi konyhást, mivel a konyhára csak mi mehetünk be (legalábbis elvileg - mostanában egyre pofátlanabbul bejárogatnak, de erről majd később).

Ezután jöttek a jó idők, amikor a Kitchen Staff egy barakkba költözött (sajna azért nem koedukáltba...), nem kellett éjszaka a későn kelők szövegelését hallgatni, reggel meg túl halknak lenni, hogy ne keltsd fel őket... Igaz, így sem csak mi vagyunk a barakkban, hanem a maintenance-os fiúk is (maintenance-os, értsd: általános gondnok, szerelő és füvet nyíró személy - bár eddig még dolgozni csak igen keveset láttuk őket, viszont mindenhova egy bazi nagy Ford pickup terepjáróval járnak a táboron belül...).
Lényeg a lényeg: ideje bemutatni azt a kis (kizárólag európai) csodabogár közösséget, ami összeverődött itt ebben a barakkban, és egy kis betekintést engedni nektek a "mindenesti" életünkbe.

Artem [ejtsd: Ártyom] - UKR

Kábé két méter tíz centi magas, mély és érces hangú ukrán srác. 21 éves, jól veszi a humort és még jókat mond is néha. Ő az, akinek van arra ereje nap végén, tizenhárom óra munka után, hogy fusson egy órát vagy gyúrjon egyet a konditeremben (Andris és Zoli is ezt tervezte, de nekik mindössze egy futás és egy kondizás jött össze az öt hét alatt... :D). Rejtély, hogy a tábori ágyon, ami még nekünk is kényelmetlenül kicsi, hogyan fér el egyáltalán. Ővele mindig jól kijövünk, nincs problémázás. Végzi a dolgát és nem pofázik be senkinek. Angol tudása egész jó a többi ukránhoz képest és sokat (megállás nélkül) dolgozik, nem hesszöl hosszan a hűvös hűtőben (in memoriam Babits Bihály).

Sasha [Szása] - UKR

Kisebb termetű, sportos testalkatú húszéves ukrán fickó. Ő és Nayil állandóan együtt lógnak, kondiznak és edzenek (de azért nem homik). Minden nap lefekszenek 10-10:30 körül és nagyon nem szeretik, ha a maintenance-osok hangoskodnak az éjszaka folyamán. Egyébként pár kisebb stiklitól eltekintve egészen normális arc. A konyhán a dzsúzok és a mosogatás a specialitása. Ő állítja össze minden mosogatás előtt a listát arról, hogy ki milyen poszton lesz (kancsók leszedése, szemetes zsákok kidobása, evőeszközök begyűjtése, szennyes edények beadása vagy a mosogatógépbe való bepakolás), mert az a legnagyobb darálás, és az a szerencsés, ha nincs semmi fennakadás. Az utóbbi időben ez a privilégium kezd a fejébe szállni, és néha parancsolgató hangnemben/szóhasználattal beszél hozzánk a mosogatógép környékén, de ez nem vészes, általában korrekt. Nagy előszeretettel eszik bele más kajájába, iszik bele más piájába, szív bele más cigijébe. (Ez viszont nem helyes! Ejnye, Sasha!)
Ő az ügyeletes ukrán maffiavezér/keresztapa a konyhán, mert marha jól tudja tolni a keresztapás szövegeket és ha viseli a napszemüvegét, abszolút gengszter feje van. Angolul közepesen jól tud, de megérteti magát.

Nayil [Néjl] - UKR

Na ő a rendmániás, kissé idegbeteg bokszoló, aki a használt WC-papírt a kukába dobja, nem pedig a WC-be... Pontban tizenegykor alszik (bunk szabály, 11 után nincs hangoskodás és lámpa... elvileg) és a napközbeni szünetek nagyját is alvással tölti (amivel az őrületbe kerget minket, mert sohasem tudunk gitározni/trombitálni). Ő is olyan mint az apa (Pisti), hogy minden kaja előtt eltököl tíz-húsz percet (minimum) avval, hogy előkészíti a saját adagját. A konyhán dolgozik - igen rendesen -, és a specialitása Sasha-val együtt a mosogatógép beosztásának elkészítése. Néha ő is dzsúzozik (hmm... de jó kis szó lett ebből :) ).
Angolul nem nagyon tud, néha találgatni kell, hogy mit is akar.
Apró sztori: Nem semmin rendmániás a manusz... Két hét táborozás után az egyik(maintenance-osok által csórt) fotelt a Zoli napközben kivitte a barakk elé hogy az árnyékban olvasgasson vagy valami. Aznap este lefekvéskor ez a párbeszéd játszódott le:
Nayil: Hol van a fotel?
Zoli: Kivittem a ház elé még délelőtt.
Nayil: Nem akarod visszahozni?
Zoli: Nem... miért?
Nayil: Mert annak itt a helye. (Mutatva arra a helyre ahol eddig éltalában szokott lenni, már amennyire egy ilyen táborban egy ilyen barakkban egy ilyen tárasággal bárminek is ki lehetne jelenteni a szokásos helyét.)
Zoli: És akkor miért nem húzod ide a másik fotelt onnan?
Nayil: Mert annak ott van a helye.

Yuriy/Yura [Juri/Jura] - UKR

Szibil találó hasonlatával kezdeném, mert igen jó alapot ad ennek az egyéniségnek a leírására. Ővele nincs minden rendben (ám meglepő módon nem ő a leghülyébb a Kitchen Staff-ból! :) ). Egy tízéves gyerek és egy húsz éves ember keveréke a pofa. Politizál, interneten rendelget, újságot olvas meg almanachokat és atlaszokat hord magával, de mindent olyan furcsán csinál. A politikát a múltkor, amikor be akart sorolni minket, két részre osztotta: baloldali vagy nacionalista. Az interneten állandóan sportcipőket nézeget, mert azok itt sokkal olcsóbbak, mint Ukrajnában, és egy csomó közülük nagyon pofás is. Na most miután napok hosszat minden szünetet ezzel töltött, képes volt rendelni egy iszonyatosan ronda kanárisárga cipőt... ráadásul előtte megkérdezett engem (most éppen Andris az én), hogy ne a kéket vegye-e ugyanabból a dizájnból, én mondtam, hogy de, mert az is ronda, de legalább kék, ami egy férfias és minden ruhához jól passzoló szín, mire ő kijelentette, hogy nem a kéket veszi, mert ő a kéket ki nem állhatja, viszont a sárga nagyon szimpatikus neki... Az újságolvasás azt jelentette, hogy minden képet és cikket akkurátusan összefirkált (viharba keveredett káposzta, aki ismeri ezt a családi anekdotát...). Ami a legrosszabb, azt pedig az, hogy minden (értsd: minden! evri! jéder! vszje! stb) éjszaka ordítozik álmában, nappal pedig gyerekes vicceket mond (nagy hangerőn) és rögtön nevet is rajtuk szorgalmasan. Mindenesetre az ő angol tudása a legjobb az ukránok közül, az értése perfekt, a kiejtése szörnyű, de néha olyan szavakat használ, hogy befosunk, pl confiscate (nem "Louis will our beer", ahogy mindenki más mondaná, hanem "Louis will confiscate the alcohol"). Konyhai specialitása a dzsúzkészítés (porból), ennek minden csínyját-bínyját ismeri és rutinből csinálja őket (a konyhán szinte csak neki meg nekünk storageboy-oknak van állandó feladatunk). Féltve őrzött gyanúnk, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos, aki egyszer csak be fog kattanni és valakit megöl... de erre is rájátszott már egyszer, úgyhogy lehet, hogy mégsem az. (Vagy lehet, hogy rájátszott, de attól még az? Wáááh... nem tudom.)

Pjotr [Pjotör] - RUS

Colos orosz barátunk nagy figura, az első maintenance-os ebben a kis rezüménkben. Első nap, amikor megláttuk Ivan Drago jutott egyből az eszünkbe (Rocky 4.-ben, a felpumpált orosz óriás, Dolf Langre alakításában). Napközben nem sokat látjuk munkahelyeink elszigeteltsége miatt, de hallomásból meg abból a kevésből, amit látunk, arra lehet következtetni, hogy aránylag jól dolgozik, csak autót nem szabad adni alá (sztori a jellemzés végén). Huszonegy életévével már legálisan vehet szeszesitalt az Államokban, evvel a képességével elég gyakran él is. Guilleaume-al, a francia gyerekkel nagy haverok, együtt szoktak elmenni vodkázni, és olyankor mindig éjjel jönnek meg és mindenkit felébresztenek a barakkban. Ilyenkor nem szeretjük őket... Ezeket az alkalmakat kivéve marha nagy arc, mert avval a nagyon tipikus orosz akcentussal töri az angolt, sok orosz viccet mesél és mindezt úgy, hogy a szókincse kb 2-300 szóból áll. :D De bátran és magabiztosan használ különböző hangutánzó szavakat például, néha kar- és arcmozgásokkal is kísérve mondanivalóját. Azonkívül a mobilján olyan képeket tárol, ahol ő meg a haverja egy nagy zacskó füvet mutogatnak boldogan a kamerába, és van egy "bulis" videója is, ahol egy lerobbant beton lépcsőházban táncolnak totál szétesve egy kis magnóból szóló tüctüc zenére...
Különleges tulajdonsága, hogy elvileg tud vezetni, de állítása szerint kizárólag "teljes sebességgel" (= a biztonságosnál 15-20 km/h-val gyorsabban) képes hajtani. Mióta keresztülhajtott a cherokee dzsippel a domboldalon vagy negyvennel (és a főnöke meglátta), nem nagyon láttuk autóban ülni (ő maga kérleli a francia srácot állandóan, hogy nehogy véletlenül vezetni hagyja őt, mert képtelen lassan vezetni... :D). Ja igen, a tábor területén elvileg 8 km/h-s sebességkorlátozás van mindenhol...

Guillaume [Gijjom] - FRA

Ez a francia gyerek NAGYON laza. De annyira, hogy mindent leszarik. Nem törődik a szabályokkal, nem törődik avval, hogy lebukik-e mikor munkaidőben cigizik, oda se bagózik a főnökére, tényleg nem tudom, hogy hogyan maradt benn eddig a táborban (mármint hogyan nem rúgták már ki). Egyetlen szerencséje, hogy a főnökei, a két maintenance-os arc is eléggé rigalánc. Amerikából eddig semmi sem tetszik neki, kivéve egy-két lányt a táborban és a Franciaországhoz képest pofátlanul alacsony árakat. Nem kicsit sznob a srác (nem is nagyon leplezi, elvégre leszarja, hogy ki mit gondol), saját bevallása szerint neki legalább hetven százalékot számít egy ember megítélésénél a ruha... Attól függetlenül nagyon márkás, de gyűrött cuccokat hord, mert képtelen rendet tartani a cuccai között, amik az egész barakkban elburjánzanak. Egydollárosok, cigisdobozok, iPod alkatrészek, minden szanaszét. Kajákat is vesz és elszór, emiatt találtunk már egeret és mókust is az ágya alatt. Egyébként nem hülye és nem is olyan nagyon bunkó (csak Andris szerint, aki rühelli). Angolul jobban tud az összes ukránnál, bár néha francia szavakat kever bele és az akcentusa szörnyű :D . Ő és Pjotr "szereztek" a barakkba egy csomó ventillátort, foteleket meg lámpákat, úgyhogy nem olyan vészes lakótársak.

Martin [Mártyin] - POL

A lengyel faszi elég hallgatag, szorgosan dolgozik (szintén maintenance-os és egyedül kábé annyit dolgozik, mint Guillaume és Pjotr együttesen), esténként angol-lengyel szótárt olvas és minden poénon röhög. Pont ezért nem sok tapasztalatunk van vele kapcsolatban. Jól ki lehet vele jönni és elég izmos fickó, úgyhogy ha harc lesz a barakkban, mi az ő oldalára fogunk állni. :D

Zoli [Zoli aka Zozó] - HUN

Magyarok mindenütt vannak! Itt van például a Zoli. Győrben lakik és hatalmas nagy arc, jól kijövünk vele. Először bosszankodtunk, hogy nehéz lesz így angolul beszélni, de azóta már örülünk, hogy itt van, mert van laptopja. :D Meg azért, mert sok a primitív ember a konyhán, és legalább van még egy valaki normális ember, aki nem mi vagyunk. :D Király beszólásai és szófordulatai vannak, de egy kicsit rájátszik. Otthon majd csinálunk vele egy ősznyitó hússütést és sörözést. Nyugis ember, kivéve, amikor rossz napja van és felbosszantják. Jól tűri a szekálást. :) Ő a negyedik Storage Boy rajtunk kívül. Ő is ír blogot amúgy.

A Six Flags más szemmel

Scream
Felülsz a keretre, lógászod a lábad. Mindenki lógássza a lábát. Észreveszed és gyorsan abbahagyod, nehogy azt higgyék, hogy ideges vagy. Pedig az vagy. Egy kicsit. Aztán hirtelen kilőnek felfelé a francba és nagyon magasról, túl magasról látod az egész parkot. Nem félsz, baromi jó érzés, elönt az adneralin és az emberi korlátok közül való hirtelen kiszakadás mámorító élménye. Aztán a keret lassulni kezd, neked pedig csökken a súlyod. Gyorsan. A belső szerveid megemelkednek. A súlytalanság állapotában lebegsz, és nem is olyan kellemes érzés, mint a filmeken. Kiemelkedsz a székből, mert a keret már megindult lefelé. Egy pillanatig hihetetlenül bepánikolsz, megüt a "hé, én még itt vagyok, ne hagyjatok itt! nem akarok a levegőben maradni!!!", aztán a vállpántok visszahúznak és lezúgsz a föld felé. Megint nem félsz, visítasz és röhögsz. A lenti sorban állók kíváncsian és irigyen nézik az arcod. Csóválod a fejed, nem lehet elmondani! Mutatod a hüvelykujjad, hogy megéri a várakozást. Bólintanak, negújult türelmetlenséggel állnak az egyikről a másik lábukra... Röhögve elmész. De azért kicsit furcsa érzés újra a földön sétálni. A LEVEGŐBE TARTOZOL!!! :D

Superman
Végtelennek tűnő várakozás után, kiszáradva, félholta aszalódva kerülsz sorra. Fásultan beülsz a kocsiba (az első helyre), megindulsz felfelé. Mész. Még mindig mész. Felfelé. Nagyon meredeken. Lenézel, megszédülsz, megint mereven előreszegezed a pillantásod a hót szűz levegőégbe. Még az emelkedő felénél sem vagy... Szorítod a csöveket. Ráz a kocsi. Próbálsz valami unalmasra, mondjuk az adóbevallásodra gondolni. Nincs adóbevallásod, megszívtad, paráznod kell tovább. Hülye, rövid, értelmetlen vicceket mondasz. Mindenki gyorsan és görcsösen nevet. Lenézel, már nem szédülsz, túl magasan vagy, irreális, nem igaz, hogy egy vékony, magas fémalkotmányon egy baromi nagy, emberekkel megpakolt vonatkában ülsz ilyen magasan, és tíz másodperc múlva több mint száz kilóméter per órával fogsz száguldani! Nem igaz! Hát persze, erről van szó! Csak szórakoznak veled! Vigyorodni próbálsz.
- Mi a rohadt kib*** f***ért ültünk fel mi erre? - kérdezed tárgyilagosnak és hidegnek szánt hangon. Valamiért reszelősnek és rekedtnek hangzik. A többiek röhögnek, de ők sem értik, hogy mit keresnek itt. Hirtelen iszonyatosan bepánikolsz. A vonat felér a csúcsra. Nagyon lassan, iszonyú lassan araszol tovább a lefelé görbülő pályán. (Hosszú a vonat, amíg a közepe fel nem ér a csúcsra, az eleje lassan megy lefelé... el tudjátok képzelni.) Csigalassúsággal majdnem függőlegesbe dől veled a vonat (de te negatívnak érzed - egy pillanatra nem érted, miért nem dőlsz le vonatostul a sínről...), és lefelé bámulsz egy cérnavékony sínre, ami a föld felé zuhan és ott eltűnik egy betonalagútban. Egyrészt biztos vagy benne, hogy másfél perc múlva meg fogsz érkezni az állomásra, de ugyanakkor pontosan tudod, hogy most bizony meg fogsz halni. Furcsa, skizofrén pillanat, amit az szakít félbe, hogy a vonat hirtelen tízről százra gyorsul. Lefelé. Már nem kell támaszkodnod a rúdon, megszűnik a súlyod. Esel a vonattal együtt. Mindenki üvölt körülötted, és marhára irigyled őket, mert te nem tudsz, egyszerűen beléd szorult a levegő. Lezúgol a betonalagútba, aztán megint fel, a kanyar telején megint érzed a súlytalanságot, pont olyan íven mész, mintha valaki elhajított volna, és ezért az a roppant nyugtalanító érzésed támad, hogy nem is vagy a vonatra rögzítve és amikor ő lefelé megy majd, te tovább repülsz előre és a földbe csapódsz. Persze ez a nyugtalanító érzés fel sem tűnik, mert éppen amúgy is halálosan rettegsz. Megint a föld felé zúgsz. Három g gyorsulás passzíroz az alsó feled irányába, alázatosan meggörnyedsz, a látásod egy pillanatra elgyengül. (Végre megérted azt a furcsa "kanyarban elhomályosuló képernyő"-effektet abban a régi F-22 szimulátorban...) Aztán felfelé ránt a három g, a vér a fejedbe megy. Egyszer csak elernyedsz, már nem görcsöl a tested, az agyad feladja az aggódást, az adneralin nem tud mit kezdeni magával. Megnyugszol, pedig a levegőben pörögsz és nincs esélyed. A Superman lefékez. Újra látsz. Mindenki röhög mögötted. Az árulók!!! Mindegy, te is műröhögsz. Újra kapsz levegőt! Rájössz, hogy mennyivel jobban szereted a levegőt, mint a szuperment (aki amúgy is kívül hordja az alsónadrágját, elég ciki alak). Kiszállsz a szerelvényből, remegnek a térdeid. Bazmegbazmegbazmeg, mormolod, mint valami őrült tantrát. Vigyorogni kezdesz, és tíz percig nem hagyod abba. Élsz! A földön vagy! Ember, ezt meg kell becsülni!!!

Mind Eraser
Ahogy a réééégi vicc mondja: "Azt gondoltam, hogy be fogok szarni. Azt is gondoltam, hogy be fogok hugyozni. De arra nem számítottam, hogy az egész a nyakamba folyik majd..."

Ringispíl
Rajtam kívül mindenki ült gyermekkorában ringispílen, de mivel nekem nem volt gyermekszobám (sem), ezért most kellett ezt bepótolnom. Nem túlzás azt állítani, hogy gyermekkori álmom volt ez! Azt kell hogy mondjam, az azóta eltelt tíz(-tizeniksz) év semmit nem vett el az élményből, marha jó volt! Minden nyugis, lassú, álomszerű. Fel-le mozogsz, recsegős, régies zene szól, az a fajta, ami soha nem volt új, hanem húszévesnek született meg egy bakelitlemezen vagy mágnesszalagon materializálódva. A fa tárcsa halkan, udvariasan és előkelően meg-megreccsen a finom nyekergés hangszőnyege fölött. A fények nem metszenek a szemedbe, de ha felnézel, mégis elvarázsolnak. A műanyag ló, akin ülsz, tisztelettel tölt el: ezer meg ezer embert cipelt már, ezer segg koptatta hátát és még mindig ugyanolyan dacosan fújtat, szoborszerű pózba merevedve, mint tíz éve, miközben egyenletesen siklik előre, mindvégig pontosan ugyanakkora távolságot tartva az előtte levő csikótól és a mögötte levő tigristől. Az aprólékos, de ötletszerű színeket használó festéseket nézed rajta. Vajon ki csinálta? Hol van most ő? Elgondolkozol azon is, hogy végül is mi olyan különleges ebben, amiért régen olyan sok volt belőle. Vagy csak a puszta technikai kivitelezés izgatta a felnőtteket, a gyerekek meg mindent élveznek, ami színes és mozog és zenél? De aztán elveted ezen szentségtelen eszméket, mert hiszen te is éppen nagyon jól érzed magad rajta, és ha a varázslat működik, tök mindegy, hogy hogyan, sőt kell is , hogy ne értsd...

Hihetetlen jó volt az egész...

Six Flags

Ahogy azt már Andris említette valamelyik előző postjában, Luis megígérte nekünk, hogy elvisz minket is a közeli Springfield-beli vidámparkba, a Six Flags-be. Erre a napra minden konyhás extra day off-ot kapott, ami csak azért volt extra, mert mindenki ugyanazon nap kapta meg a neki járó aktuális heti egy szabadnapot. Előző este főnökünk, Mila egy kis eligazítást tartott nekünk a másnapi kirándulásrtól (ami miatt nem értünk oda a Liquor Store-ba nyitvatartási időben, de azért megoldottuk a sörözést... :)). Vigyünk magunkal sok innivalót, mert meleg lesz, naptejjel kenjük be magunkat (Mila előző évben rákká égett), vihetünk szendvicseket bla-bla-bla. Illetve, hogy a Superman-ra és Batman-re nem ülhetünk fel, ha megtesszük, kirúgnak. Akkor nem is tudtuk, hogy mik ezek a szuperhősös cuccok.

A nagy nap reggelén kissé másnapos fejjel indultunk neki a két órás útnak az iskolabuszokkal, fél óra buszban párolódás után. A buszon mindenki kapott egy feltűnő színű Eisneres karszalagot, hogy senkinek se jusszon eszébe alkoholt inni a vidámparkban, illetve, hogy a gyerekeket könnyebb legyen megtalálni.

A látvány egyből izgalommal töltött el mindenkit!

Mikor odaértünk, újabb fél órás várakozás után elindultunk a parkba, ahol megint vártunk egy fél órát, mert nekünk nem jutott jegy. Közben kiderült, hogy az egyik sofőrnek azt mondta valaki, hogy a staff-nak engedélyezett a "szuperhősködés". A kissé bizonytalan forrásnak mi hittünk, örültünk a hírnek. Mire megkaptuk a jegyünket és végre be tudtunk menni a parkba, addigra elfogyott a vizünk, leizzadtunk, de elmúlt a fejfájása, akinek volt.A bejáratnál plüss Dodókacsa és társai (Looney Toons tagjai) üdvözöltek minket (abban a ruhában nem kicsit izzadhattak...).

Dani és én örülünk a fejünknek, hogy végre bejutottunk, míg Andris és a másik Zoli azon tűnődik, hogy miért nem volt gyerekszobájuk...
__________________________________________________

Gyorsan belejöttünk a dologba és minden adandó szerencsétlen plüssből készült emberrel lefotózkodtunk:

------------------------------------------------------------------------------------------------
A Superman nevű hullámvasúttal akartuk kezdeni, de mivel útba esett, nem álltak túl sokan sorban és be akartunk kicsit melegíteni, így a Scream nevű játékra mentünk fel először. Ez egy torony, amin van egy gyűrű. A gyűrűn ülnek az emberek. A gyűrű felemelkedik kb. öt métert, ott megáll, majd nagy sebességgel felrepül a torony tetjéig. Onnan visszazuhan, majd emelkedik, visszazuhan...és vége. Nekem az eleje volt a legdurvább, amíg a torony tetejét elérte. A végén már azt hittem, szétrobban a fejem. Mindenesetre érdekes és jó élmény volt.

Lentről nem ugyanaz az élmény, a távolságok is mindig kisebbek a földről nézve, de a magasságról azért ad egy képet.

Miután kellőképpen ráhangolódtunk a vidámpark témára, mentünk a Superman-hez. Egy és egy negyed óra várakozás után végre eljutottunk addig, hogy már csak pár százan álltak elöttünk. Okosan volt megoldva, mert aki az első kocsiba akart szállni, annak külön sor volt. "Ha már ennyit vártunk, mit számít az a tíz perc" alapon beálltunk az első kocsihoz, ahol több mint fél órát vártunk, mert legalább háromszor próbamenetet tartottak (üres kocsikkal ment a vasút). Eközben legalább százszor meghallgattuk John Williams remekművét (tim-ti-tata-taaam, ti-ta-tam...). Mikor a tűző napon való sorbanállástól és szomjúságtól már mindannyiunk majd felbukott, sorra kerültünk. Előtte kő-papír-ollóval eldöntöttük, hogy Andris és én ülünk az első sorban (az első kocsiban 2 sor van 4 személyre). Mikor elindultunk, még nem tudtuk mire vállalkoztunk. Az első zuhanás nagyon-nagyon rémisztő volt. Próbáltam ordítani, de nem sikerült. Utána már közel nem volt olyan ijesztő, még a kezemet is fel mertem emelni az égbe, de az elején nagyon kapaszkodtam. Néha oldalra pillanrtottam, és láttam, hogy Andris fehér kezeivel kapaszkodik és arca egyre torzul. Zoli (nem én...) azt mondta, hogy az elején csillagokat látott. Dani is ki volt készülve. Mint utólag kiderült, ez a vonat több, mint száz kilóméter per órával száguldozik, és így ez a világ negyedik leggyorsabb hullámvasútja. Azért nem szabad felülnie rá a táboriaknak, mert állítólag pár évvel ezelőtt egy táborlakó meghalt rajta.

Egészen jól érzékelteti a magasságot és a sebességet ez a videó... (Főleg nagy képernyőn, a youtube-on megnézhetitek úgy is.)

Superman lentről nézve, miközben a sorban álltunk: >>>LINK<<<

Miután beláttuk, hogy ez egy kis időre elég volt, elmentünk beváltani az ebédjegyünket, amit a belépőjegyhez kaptunk (minden Luis* fizetett :D). Ebéd után Andris és Zoli (még mindig nem én) elmentek hessölni a vidámpark csúszdaparkos részére a medencébe, Dani meg én pedig felültünk a Batman-re, ami ugyan (ha jól emlékszem) háromszor is tesz háromszázhatvan fokos fordulót, mégsem érhet Superman nyomába. A Batman után mi is mentünk volna punnyadni, de mivel az idő szorított, és volt egy csomó vízicsúszda, így ez elmaradt. A csúszdák között nem voltak olyan nagyon különlegesek (szerintem a mogyoródi Aquaréna jobb). Pár csúszás után, mikor beláttuk, hogy itt is elég nagy sorok állnak, és lehűltünk egy kicsit, visszamentünk vidámpark "vasutas" részébe. Felültünk a Mind Eraser nevű hullámvasútra, ami hasonló a Batman-hez, de nem egy kocsiban ülünk, hanem egy felakasztott kocsiban. Mentünk egy kört, és mivel senki nem állt sor, így mentünk még egyet (Danival első sorban). Utána rájüttünk, hogy jobb, hogy nem ebéd után próbáltuk ki...

Kicsit ráz a kép, de nem is csodálom... :D

Kissé szédelegve ültünk fel a ringlispílre, amivel Andris egyik gyermekkori álmát teljesítettük. Lovagultunk egy kicsit, aztán indultunk a buszhoz. Táborban töltött időnk eddigi legizgalmasabb napja volt ez, legalábbis számomra, egy hátrányos helyzetű, vásári vurslikhoz szokott magyar számára.

Nem kommentálnám az eseményt...

_________________________________________
*: Ő a tábor igazgatója.

További Képeink közül a jobbak:

Koffeinstein

Isten áldja a KÁVÉT!!!
(Vagy "a mi urunk Adonai"? Már nem is tudom...)

Kávé nélkül meghalnánk mi, meg bizony,
De az amcsi kávét én meg nem iszom!
Híg az és nincs ereje, nem használ sokat,
Nem lehet vele vívni hosszú harcokat!
Hogyha több mint tizenkét órát dolgozol,
Igazi, izmos fekete kávéra szomjazol!
De az őrölt kávét itt a gép meg nem eszi,
Hát forrázd le a kávét, ahogy a török teszi!

K-Á-V-É

Hozzá kell tennem: kávéval is álmosodik az ember. Reggel hatkor teát szoktam inni, reggeli és ebéd után pedig főzünk egy-egy gyilkosan erős leforrázott kávét. A durva zaccot háromszori szűréssel teljesen jól ki lehet szedni, a finomzacc egy kis része benne marad, ha az ember a legjobb, legerősebb részt is átcsorgatja a végén a csészékbe, de az meg egészen finom (kicsit sűrűbb lesz tőle a kávé, mintha tejszínes lenne). De bő tizenkét óra alatt így is sokszor bekokulunk, viszont legalább van honnan tartalék energiát szereznie a szervezetnek! Nem kell mást tenni, mint körbe-körbe pörögni és fejhangon visítani közben, a levegővétel tilos!, esetleg még hideg vizet is lehet önteni a saját fejedre és/vagy késsel döfködni a segged (óvatosan). Ekkor a szervezet érzékeli, hogy gáz van, és a kávéból (ami a gyomorfalon átrágva magát a belső szervek közti űrben mászkált eddig) egy keveset felszippant egyenesen az agyba, és a koffein ott rugdosni kezdi a tekercseket, amik - a tévhittől eltérően - nem recsegnek, hanem nedvesen pufognak. És dolgozni kezdenek! És a test is! És máris tovább moppolsz vagy wreppelsz vidáman! Wáhháháháháhh!



More Coffee No Cry!

Human Dignity

Hülyeségek mindig történnek az emberekkel, velünk meg pláne. Persze, hogy most is egyre-másra különféle francok esnek meg velünk. Mivel a történetírók szigorú kötelességei közé tartozik mindenről megemlékezni, ezért ezekről a dolgokról is meg kell emlékeznünk. (Én kaptam a "Human Dignity" történetet, de Dani és Zoli is fog majd mesélni egy-két jó kis égést.)

Az egész azzal kezdődött, hogy kummantottunk egy kis almalevet a konyháról. Nem nagy dolog, muffinnal például már az első napok valamelyikén megtömtük víg barakkunk rózsaszín fürdőszobáját (ma hajítottam ki őket, egyrészt már kezdtek gusztustalanok lenni, másrészt meg veszélyesek... de ez már az Éjjeli Támadás történetéhez kapcsolódik). Az almalevet egy nagy (új korában hideg ivóvizet tartalmazó) műanyag kannában tartottuk a napközben szépen felmelegedő barakkban (úgy néz ki, mint egy fakonténer). Előbb-utóbb azonban szép lassan megrohadt és kezdett nagyon büdös lenni, úgyhogy Zoli (a másik Zoli, akit mi Zozónak hívunk és egyébként egy kicsit Törppapásan néz ki) az egyik este dühösen kirakta a ház mellé, mert nagyon zavarta a szag az alvásban. (Hogy miért nem a vécébe öntötte ki, rejtély, amit máig nem tudott megmagyarázni.)

Az almalé tehát elhagyta közvetlen környezetünket, és nekünk teljesen meg is felelt a dolog. Nem így Louisnak, a táborigazgatónak, aki egy-két nappal később összehívott egy meetinget a Kitchen Staff férfi részének (rajtunk kívül csak három Maintenance-os srác lakik a harmincas barakkban). Becsületére legyen mondva, a dicsérettel kezdte. Nagyon szépen dolgozunk, mondta, meg van elégedve. Minden maradjon így, és jóban leszünk. Holnapután minket is befizet a Six Flags-be (hatalmas vidámpark (Theme Park), írunk majd róla persze), mehetünk együtt special day off-ra, tehát láthatjuk, jutalmazza ő a jó munkát. Viszont sajnos valami kellemetlen dologról is kell beszélnünk. A mi barakkunk mellett találtak egy nagy műanyag kannát tele vizelettel. Ő nem is tudja, hogy mit mondjon. Nem hitte volna, hogy előre meg kell kérnie minket, hogy ne gyűjtögessünk a pisánkat kannába és hozzá még ne tartsuk az egészet kint a házunk mellett.
- There are children here! - hangsúlyozta Louis. Aztán kifakadt: - Human Dignity! Please use the toilet! Every bunk has a bathroom and it's not so far! Please go out and use the toilet!
Ledöbbenve ültünk. Én nem is kapcsoltam rögtön, hogy a vizelettel teli kanna az a mi almalevünk lehet (persze akkor a legtöbben még azt sem tudtuk, hogy az almaleves kanna már két napja a ház mellett üldögél). Sokaknak az első gondolata az volt, hogy valamelyik másik barakk lakói helyezték oda a kannát szívatásból vagy poénból. Mindenesetre senki nem kért elnézést vagy ilyesmi, bár Louis is korrekt volt, mert nem kezdte el a szokásos tanár szöveget, hogy "lépjen elő..." vagy a cizelláltabb "én nem akarok nyomozni az ügyben, úgyhogy derítsétek ki ti, hogy ki volt az...". Meg amúgy is, tíz-tizenöt liternyit egy ember valószínűleg nem tud összepisálni feltűnés nélkül egy kannába. Mindenesetre Louis a kelet-európai kultúráról újabb tanulságokkal gazdagabban elhagyta a Kichen Staff Lounge-ot, mi pedig elkezdtünk iszonyúan röhögni, miután leesett, hogy csak a megrohadt almaléről volt szó. Mila és Ido, a főnökeink, valamit a jelenlévő szakácsok persze nem tudták, miről van szó, és félelemmel vegyes döbbenettel néztek minket.
- You guys are animals! - mondta Mila, bátortalan félmosollyal és ügyesen (de nem elég ügyesen) leplezett csodálattal. Persze rögtön hárman kezdtük győzködni, hogy csak almalélopásról volt szó, de nem használt. (- Sure, sure... - mondta, és gyorsan lelécelt.)

Szóval így történt. A Human Dignity kifejezés rögtön szállóigévé vált a körünkben, mint ahogy a "Please use the toilet!" felszólítás is, amit bárhol, bármikor rá szabad kiáltani a másikra és mindig vicces. (Másoknak nem, amikor ezt a mondatot hallják kiszűrődni a konyhából... :D ) Elvileg Louisnak is szólt valaki, hogy mégse nézzen minket állatnak, de ez nem biztos, meg most már mindegy is.